Régi barátos, külön ajánlója a bolygóépítőknél.
Hull a pelyhes
A hetedik emeletről kilométerekre el lehetett látni, bár az opálos felhőkön csak valami tompa fény tudott áttüremkedni. Esténként az autópálya messzeségében kergették egymást a lámpák felvillanásai, az állomás és a stadion környékén meg fényszórók tucatjai döfködték a korán leszálló sötét árnyakat. Az egyedül élő lakó időnként leballagott vásárolni a közelbe, máskor sétált egy keveset.
Néha utánpótlást kapott a sározódó hó: apró, gyorsan pergő, fagyos dara sörétezte a járókelőket, fákat, ablakokat. Szél fújta szemeit a szabadon hagyott testrészekre, ezek bántóan csíptek hidegségükkel, de a városi táj szebb lett tőlük, újra kifehéredtek az utak, háztetők. Az időjósok előbb enyhülést jeleztek, majd ismét hidegfrontot. A fagy a hódarának, a meleg a nagyobb hópelyheknek kedvezett.
A hatvanas éveiben járó férfi nem érezte magát idősnek. Néha csodálkozott, milyen gyorsan elszaladtak mellette az évtizedek. Már nem foglalkoztatta munkahely, sorra pattantak el azok a szálak, melyek korábbi életéhez kötötték, de minden évszakban sokat sétált, időnként kerékpáron is tekert húsz- huszonöt kilométert, s ügyesen elkerülte az orvosokat, akik bizonyosan meggyőzték volna arról, milyen sok baja van. Nem volt betegség- tudata, s ha nem rágódott a múlt tévedésein, még élni is volt kedve. Válása óta kerülték, meg is tagadták nagykorú gyermekei, egykori felesége meg egyenesen idegennek nyilvánította. Születő, növekvő unokáit nem láthatta. Nem harcolt, hagyta, elfogadta. Biztos megérdemelte, rászolgált, ha ezt tették vele. Nem volt képes se bocsánatért, se szeretetért könyörögni, csak valami rendkívülire, valami csodára várt minden évben. Halványan pislákolt benne a remény, hogy egyszer mégis betoppannak egykori szerettei, s mintha nem lett volna a sok, egymás nélkül töltött év, minden folytatódhat ott, ahol legutóbb megszakadt.
Karácsony közeledtével ajándékot vett azoknak, akikről agyával tudta, hogy nem jönnek, de valami erősebb irányító belülről mégis kényszerítette, hogy várja őket. Már több várakozós ünnepet élt meg azok nélkül, akiknek örült volna, íróasztala egyik fiókjában sorra gyűltek az át nem adott kis csomagok. A reménykedés időszakában napokig le tudta kötni magát takarítással. Főzésre kevés gondot fordított: ekkor sem evett se mást, se többet, mint máskor. A házzal szemközt- az út túloldalán- hatalmas parkoló várta a nagyáruházba igyekvő vásárlókat. Karácsony előtt másfél héttel egy elkerített helyen már elkezdték árusítani odalenn a fenyőféléket. Évtizedekkel korábban a nagyobb fákat kereste, melyekre ráfértek a szüleitől örökölt díszek. Gyermekei- akkor még nagyon kicsik- lázas örömmel keresgélhették alatta az egész évben gyűjtögetett, fiókokban vagy könyvek mögött elrejtett, karácsonykor fa alá halmozott ajándékot. Ez már a messzi régmúltba tűnt. Néhány éve egyre kisebb fákat vásárol, de még most sem hajlandó műfenyőre áttérni, pedig a többi kisnyugdíjas már sokszor tanácsolta.
Előestén ment le beszerző útjára. Mondogathatta közben magának, azért megy ilyenkor, mert már sokkal olcsóbban vásárolhat, tán még alkudhat is egy keveset. Mondhatta azt is, hogy nem baj, ha ma még nem jönnek vendégek, előestén mindenki odahaza van, családi körben, majd másnap toppannak be, amikor már feldíszítette a fát, s mindent elrendezett.
Kerítés vette körül a fenyők sokaságát. Az élelmes eladók zsinóron színes lámpasort függesztettek a fenyők fölé, így tovább árusíthattak, ráadásul a barátságos, hívogató fények és a fenyők finom illata sokkal több vevőt csábított oda, mint a korábbi estéken. A máskor rideg betontér most meseerdőre emlékeztetett. A hatsávoson túl álldogáló sokemeletes betonszörnyek mintha békés erdőlakók lettek volna, akik körülállták a parkoló fényözönét. Maguk is fényeket gyújtottak, ablakaik százaiban tűntek fel mécsesek, lámpák pislogtak a szobák mélyén, színes égősorok fonták körbe az erkélyeket. Megszépült a lakótömb, emberek ezreinek fészkeiben mosolygott fel a sugarak özöne.
Az öreg hamar kiválasztotta a kis fát, amit össze is kötöztek számára, hogy könnyebben vihesse. Ahogy kifizette, egy finom, puha pehely landolt az orrán, finoman megcsiklandozva, egy másik az arcára szállt rá, mint egy szelíd pillangó, egy harmadik a vállára. A szél elült, a levegő melegebb lett, a téren összegyűlt vásárlók és járókelők föltekintve millió és millió kavargó, nagy hópelyhet láthattak. Lassan hullottak alá, finoman, puhán. Az áradó fények áttűztek a kavargáson, megmutatva a tél legszebb csodáját, az égből hulló ajándék sokaságát. Csodaszép volt. Ilyet egész életében is csak néhányszor lát az ember, s ha már látott, újra és újra felidézi magában.
Igen, neki is volt már több hasonló élménye. Katonaként hatalmas pihék kavargásában jött haza eltávozásra, s olyan fáradt volt, hogy átaludta az estét, s csak akkor ébredt, amikor már vissza kellett mennie a laktanyába. Szülei megkönnyezték akkori fáradtságát. Ilyen nagy hó kavargott akkor is, amikor második gyermeke született, s ő, a fiatal, boldog apa, egy öreg Trabanttal robogott úttalan utakon a kórház felé, hóbuckákkal, csúszásokkal nem törődve, hogy láthassa gyermekét.
Nem tudott betelni a mostani látvánnyal, de úgy gondolta, lakása erkélyéről is nézheti még, ha felvitte rakományát. Leveregette ruhájáról a havat, percek alatt átért az úton, s a lift már vitte is fölfelé. Nem találkozott egyetlen szomszéddal, egyetlen házbelivel sem. Odafönn a lakásban lerakta a karácsonyfát az erkélyen, majd pillanatnyi töprengés után kivitt egy széket és egy pokrócot. Betakarózva úgy ült le, hogy minél többet láthasson a fényekből, a hóesésből. Az erkélyajtót kintről nem lehetett becsukni, résnyire nyitva maradt. A pelyhek többsége távolabb fogócskázott, de rendszeresen érkezett néhány az üldögélő ember testére is, percenként legalább harminc- negyven dundi példány. Az öreg néha kinyújtotta nyelvét, mint gyermekkorában, hagyta, hogy rászálljon egy- egy kellemesen hűvös égi ajándék, mely pillanatok alatt elomlott, szétolvadt a szájában. Mosolyognia kellett. Eltűntek az évtizedek. Visszajött az ifjúkor, majd a kamaszkor hócsatái, szánkózásai.
Szemét néha félig, néha egészen behunyva idézte vissza a régi emlékeket, melyek jöttek, sorjáztak egyre, mint a testét lassan belepő hópelyhek. Kezdett álmosodni. Majd bemegy, ha még álmosabb lesz, de olyan szépek ezek az emlékek, melyekben még nincs munkahely, családi gond, ridegség, csak felvillanó, őt szerető arcok, közös séták, szánkózások, nevetések. Nincs ereje megállítani őket. A színes fények szinte zenéltek már a téren, s a teret ölelő házakon is, melyek oldalán szinte patakokban folyt le a sok sárga, kék, rózsaszín áradat. A földszinti kirakatokban ütemesen váltakoztak az égősorok színei, a gyalogátkelő lámpája is ütemre váltott pirosat, sárgát, zöldet, még zenélt is hozzá a vakok, gyengén látók kedvéért.
Az egyik lakásból a betonfalon át is hallatszott az időjárás – jelentés. Éjszakára kemény fagyot jósolt. Hol van az még? Kavargó, nagy pelyhek, puha pihék. Hogyan is verselte szerelmes fiatalként? „ Ezer kék sugárba öltözött a szűz hó/ Sötét kedvese lágyan ráhajol/ Egyszer- álmomban- göndör hajadhoz értem/Most rólad mesélnek hunyorgó csillagok.” De rég volt már ez is, ahogy minden más.
Utolsó álma hatéves korából jött elő. Négy unoka megy a kavargó hóesésben nagyapát köszönteni. Kettesével bandukolnak, kézen fogva, mögöttük a fiatal szülők, három testvér. Milyen szép volt az a tél, az a karácsonyest, az a hóesés! Talán hozzá is ilyen időben jönnek majd látogatóba azok, akiket évek óta vár. Bizonyosan eljönnek egyszer. Majd. Talán…
Éjszaka megérkeztek a megjósolt, kegyetlen mínuszok. Reggelre már kemény kérge lett a hónak. A járókelők vették észre, hogy a hetediken még mindig ég a villany, és nyitva van az erkélyajtó, melyet időnként szél mozgat. Valaki szólt a házfelügyelőnek, aki felment, bekopogott, de nem válaszolt senki, bár halkan szólt odabenn a tévé. A középkorú nő rosszat sejtett, szólt néhány lakótársnak, dörömbölni kezdtek, de most sem kaptak választ. Kihívták a rendőrséget. A lakásba hatolva huzat támadt a nyitott erkélyajtó felől. Az öreget odakinn találták, széken ülve, hátradőlve, csukott szemmel. Szétcsúszott fagyott testén a pokróc. Már nem élt, de mosolygott.
http://papaitsimon.hu/2012/11/19/174/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése