"Hogy
esett-é az eső aznap? Bizony, a kukoricásban úgy bóbiskoltak sújtott
levelekkel a sárga csőszök, mintha Isten szerelme szaladt volna közöttük
végig, de olyan igazi, könnyes szerelemmel. Akkora esőcsöppöket még a
világ nem látott, tán azóta sem, mint a róna aznap. Kapott az áldásból
az összes lábokat számláló állat a vidéken, no de...olyan selymes mosoly
volt a zápor csapkodása akkor is, mint utána a föld párolgó szaga. Az
az összetéveszthetetlen. Az a nem-adom illat. Mint a gyűrűk, ha tó vizén
futnak egy közös csobbanástól a partokig, az esőszag is úgy mászott bé
minden eresz alá, bútt az orrlukakba, az ember tüdeje meg csak tágult,
tágult ebbe az óriási nagy üzenetbe pattanásig belé: itthon vagyunk.
Hej, de csuda jó doktor lettem volna én, ha nem lettem volna csibész!
Hát a haldokló parasztot biz' kettő szerve hozza vissza, egyel meg
búcsúzik: mert ha a bajsza alá hiába pödörödik a jó kis kerítésszaggató,
meg ha már a főd szaga se veti panyókára nála a munkát, hát akkor mán
csak a szemével köszön ennek a szép világnak, amiről akkor illik azt
mondani, amit a régi emberek: az élet csak virrasztás.
Bizony,
esett aznap. De úgy esett, hogy aznap sót nyaltunk az ajakunk fölül, s
ki-ki ráfogta a szúrós törzsekre a talpa alatt vagy épp az oskolára,
dolgozatra...jó, hogy a csámborgó szamár szarvára nem kötöttük a
hazugságainkat a tündér-permet ellen, mit szemünkre vetett valami idegen
tapasztalat...
faluhelyen úgy iszkolnak a hírek, mint a
harangszó: nászt visz-é a szél vagy gyászt, csacsogó gyermek ajaka nem
szortírozza, csak büszke a maga hasznára - mint a vándor, ha kipecáz egy
darab szalonnát a régi, tűrt tarisznyából és megdicséri, milyen hű
szolga, s ha öklöt markol odabé, hát patakba kész vágni, had teljék
legalább józansággal a víz okán...hát a gyermek is csak úgy hajítja le
magáról a nyári éj subáját, mintha nem testvére lenne az az őszi
napkeltének...suttyog a fölnőttek nyomában és úgy férfiasan teszi-veszi a
dolgát, mint a komoly gazda. Aztán ha hall valamit, rezzenetlen bólint,
mint apjától látja komoly ráncok táncában a viharokat is szuszogni -
ettől is nap van, szebb vagy undokabb, de nap kél a jószág felett.
- Oda ne mé' ma - mama ajka penge, papó szava is csak úgy toppan a tea szagú konyhába, mint a vendég.
- Meghalt az Öcsi.
Csak az eső kattog odaki, idebe meg cseperész az óra a falon. Kapca, csizsma, zsebbe a koszt. Itatás lenne.
- Eredj a ludakkal. Ott maradjatok, ahol ők tartanak.
Hát most itt fekszünk. Eső után, ázott verebek a tarlón.
Aznap jöttem rá, hogy a szeretet nem valami, ami van.
Hiány.
De
azóta szeretem az esőt. Nyomot hágy benne az ember. Na, nem olyan
félelmetes dolog ez, hanem inkább magasztos. Mint mikor sóhajt egy
hatalmasat a föld és körbeleng illatával...apró, szelíd mosoly
csiklandoz végig véle a lelkemen és azt gondolom, mintha beszélgetnék az
emlékeimmel:
Ugyé, jó, hogy így gondolok Rád?"
Koós Attila
http://iroklub.napvilag.net/iras/23129
http://iroklub.napvilag.net/taginfo/1763
-------------------------
Koós Attila: Szeretni jöttem
Virág voltam, segítettél:
fény voltál és harmat.
Temetőig terítettünk
szirmos birodalmat.
Felhő voltam, segítettél:
szellő lettél értem.
Árva álmok fodrát fontuk
az ártatlan égen.
Ember lennék, segíts! Legyél
minden körülöttem,
s ne engedd, hogy elfelejtsem,
hogy szeretni jöttem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése