wangmo: Final Cut

Online Mesterem. Az írások 2011 év végiek, utána eltűnt a netről. "Végül döntöttem: igen, fogok rendelni Budapesten. Igaz, csak egy szűk területen, de, így is bőven sok lesz.  A szívemhez legközelebb álló témákban: támaszadás krízishelyzetekben, oltási károsodások csökkentése, lelki megrázkódtatások kezelése homeopátiával.  Nem volt könnyű döntés. A családban most nagyobb szükség van rám, és más munkák gondolata is felmerült, de a szívemhez mégis ez áll közel. Ha anyagilag nem is lesz elegendő, mégis, olyasmit fogok csinálni, amit nagyon szeretek."

Szeretettel:

***
Final Cut
"...vagyis Hölgyeim és Uraim.

Erről szeretnék írni egy hete legalább, mert végre sikerült megnéznem.
Mivel közel fél száz filmből van összevágva, a jogok megszerzése sem nem egyszerű, sem nem olcsó nem volna. Így csak zárt körű, ingyenes vetítéseken lehet látni, amikről csak a nagyon elszántak szereznek tudomást.

Végre megvolt a tudomás, és az élmény is.

De elvették. És ezért nagyon haragszom. Réz Andrásra.

Csupa szem, csupa fül, csupa szív voltam. Amíg néztem. És aztán jött a beígért beszélgetés az alkotókkal. Érdekelt volna sok minden a film készítésével kapcsolatban, és biztos vagyok abban, hogy szerették volna ők is tudni, hogyan reagált a közönség.

De az alkotók találkozása a közönséggel elmaradt. Mert ott volt egy hivatásos filmesztéta, filmkutató, egy filmügyi főokos.

Aki mellesleg biztos jó ember, biztos sokat tud a filmekről, erről is. De ez kit érdekel? a FILM, AMIT ÉN NÉZEK MEG, AZ ENYÉM.

És ne tolakodjon oda senki az alkotók, a film és én közém. Ne tegyen fel kérdéseket nekem. Ne mondja el, mit mondott a kritika róla. Ne kritizálja a kritikusokat. És a nézőt sem. Hagyja meg az élményt nekem, neked, nekünk.

Hadd gondoljam azt, amit szeretnék. Mert ez az alkotók ajándéka nekem.
Nekünk. A nézőknek.

Nincs szükségem arra, hogy ahelyett, hogy hagynám hatni a filmet magamra, továbbgondolnám, fürödnék az élményben, megkérdezném az alkotókat (arról, ami engem izgat), elmondanám nekik azt, ami bennem van a film nézése után, meghallgatnám őket, befogadnám azt, amit ők mondanak, idejön egy túlművelt filmügyi főokos, és magyaráz, intellektualizál (az intellektus felségterületén túl), előadja magát, hogy bizonyítsa alibijét a létezésre.

És kitörli belőlem az élményt, a meg nem foghatót, a meg nem fogalmazhatót, az egészet, mindazt, ami az ő intellektusán innen és túl van. És gondolatokat helyez az agyamba, kitöröl inden mást, elveszi tőlem a filmet, és mindent, amit azzal kaptam.

És az este a továbbiakban az ő csodálatosságáról szól, a tájékozottságáról, a bennfentességéről, a fontosságáról, egyszóval az egójáról. És semmi más nem fontos már. Neki.

Nekem igen. De ami fontos volt, elvette tőlem. Egyszerűen nem emlékszem a filmre, az élményre, csak arra, amit ő mondott hosszasan utána. A monológokra. Még arra a néhány percre sem emlékszem, amikor hagyta megszólalni az alkotókat is, vagy a közönség egy-két tagját.

Ez az ember felismerte, hogy ez a film túlmutat a jelenlegi gyakorlaton, a jelenlegi gondolkodásmódon. Egy új korszak elején készült, amikor a film már mindenkié. Amikor nem pénz kell egy filmhez elsősorban, hanem eredeti elgondolás és szándék, majd munka. És egy új korszak egyik első filmjét bemutatva nem ismeri fel, hogy az ő dolga nem az, hogy megmondja a tutit, hogy gondolkodjon helyettem, hanem hogy facilitálja a folyamatot a közönség és az alkotók találkozásánál.

Álljon a háttérbe, segítse a párbeszédet, váljon láthatatlanná. Legyen katalizátor, vagy kovász, ha úgy tetszik, álljon ott alázattal, szolgálva a művészi folyamat utolsó állomásánál: amikor az alkotók találkoznak a közönséggel, és a visszajelzés teszi kerekké a teremtést. Amikor az elvetett mag kibújván, felnövekedvén virágot, majd termést hoz, ami megérvén eléri élete célját és beteljesíti küldetését.

Azért is haragszom Réz Andrásra, mert nem róla akartam volna írni. De a film eltűnt emlékeimből, és újra meg kell néznem egyszer még legalább, hogy visszakapjam az élményt, emlékezzek rá, és leírhassam.

Réz András nem veszi észre, hogy egy új kor küszöbén állunk, és arra, amit most nyújtani tud, vagy akar, arra nincs többé szükség.

Mert másra van. Ha észreveszi, és nagyot tud lépni előre alázattal, és tud szolgálni, maradhat. Ha nem, elmehet nyugdíjba. Élhet az emlékeinek, amikor ő volt a központban. Nem a film, nem az alkotók szándéka, nem a közönség, nem a küldetés. Hanem az egója.

Ha tudja valaki, hol vetítik megint ezt a filmet, ami megérdemli, hogy megnézzük újra, kérem, szóljon.

Ha valaki látta, mondja el, neki milyen volt. Ez érdekel. De egy filmügyi főokos nem.

Emlékszem, amikor fiatalon felvételiztem a Filmművészeti Főiskolára. Fotókat kellett vinni, elvittem pár kedvencet azok közül, amiket Törökországban csináltam. A napokban találtam meg őket a régi képek között. Ma is megdöbbenek rajtuk, hogy mennyire kifejezők. Nem tudom, mitől. Nem tudom megmagyarázni, hogyan, miért épp így csináltam. De jók lettek. Szeretem őket. Makk Károly filmrendező és Nemeskürti, egy másik, akkori filmügyi főokos - aki persze soha nem csinált filmet, de úgy gondolta, ért hozzá - el voltak ragadtatva tőlük. Nemeskürti megkérdezte tőlem: mi a jó abban a képben, amin egy medvetáncoltató fiú látható egy rodostói borbélyüzlet ajtaja előtt. Nagyon rosszul éreztem ettől magam. Hát nem elég, hogy megcsináltam jól, és szép volt és erős volt és hatott? Most mit lehet erre mondani? Muszáj ilyen hülye kérdést feltenni? Azt mondtam neki: "Nem tudom. Talán az, hogy olyan barna." (Barna tónusban készítettem a képet.) Erre azt mondta (ő, aki nem csinálta ezt a képet, akinek semmi köze nem volt hozzá), hogy "Ez a kép azért olyan jó, mert ott áll az a szegény munkanélküli medvetáncoltató fiú, aki olyan nehezen keresi a kenyerét, és mögötte ott áll a borbélyüzlet tulajdonosa, aki kapitalista, és az arcán elégedett mosoly, míg a fiú arcán ott a szorongás, hogy nem tudja, mi lesz holnap....". Akkor csak azt éreztem, hogy valami nagyon nincs itt rendben, és mit keres itt ez a pasi a felvételin, most, visszagondolva azt kellett volna mondanom, hogy "Az anyád." Aztán elsápadva kitámolyogtam a felvételiről, és hosszasan vártam, amíg vitatkoztak. Előtte elég gyorsan döntöttek mindenkiről, nálam sokáig győzködték egymást, Makk és Nemeskürti. Nem lehetett érteni, mit mondtak, de nincs kétségem afelől, hogy Makk Károly tudta, hogy elég, ha jó az, amit csinálok, Nemeskürti pedig szerette volna látni a tudatosságot mögötte (az ő tudatosságát, természetesen). A végén Nemeskürti győzött, nem jutottam tovább. (Amit nem is bánok utólag, bár érdekes lenne tudni, hogyan alakult volna az életem, ha Makk Károly győz.) Ezzel nem azt akarom mondani, hogy baj, hogy Nemeskürti így értelmezte a képet. A baj az, hogy nem engedte meg senki másnak, hogy mást gondoljon, érezzen felőle.

Nem tudom, hogy innen jött-e, de amikor (irodalom kedvelő és író) matematika-fizika szakos tanárként magyart kellett tanítanom, fő célom nem az volt, hogy bevágják a gyerekek a leckét, hanem hogy élvezzék az órákat, ismerjék meg az olvasás örömét, és ne legyenek kíváncsiak arra, hogy az adott műről mit szeretnék hallani tőlük. Azt akartam, hogy hogy a saját szemükkel olvassák, hagyják hatni magukra a művet, legyen övék teljesen, és számoljanak be a saját élményeikről. Amiket persze nem bíráltam felül. Hogy is jöhetnék én ahhoz, hogy ítéletet mondjak egy személyes élményről, vagy megmondjam azt, hogyan, mit kellene érezniük, gondolniuk felőle? Ezt úgy értem el, hogy először nem azt kellett olvasniuk, ami a tananyag volt, hanem bármilyen művet, mi kedves volt számukra, és mindenki elhozta azt az alkotást, ami a legnagyobb hatással volt rá, és élményét megosztotta mindannyiunkkal. Nem az én ízlésem, vagy értékítéletem számított. Így esett meg, hogy irodalom órán egy fiú egy Zoltán Erika számról mesélt, egy másik egy kedvenc képregényről, a harmadik egy Rejtő könyvről, a negyedik, egy lány egy romantikus regényről, és így tovább. Mivel arról beszélgettünk, ami őket érdekelte, és ami számukra értékes volt, elérhettem, hogy a második félévben Adyról, József Attiláról beszélgettünk már. Az ő Adyjukról és az ő József Attilájukról. És megtörtént az, amiről minden költő álmodhat: nem arról beszéltünk, hogy mit kellene erről gondolni, és milyen költői eszközöket használt a költő, hogyan illeszkedik bele a művész fejlődésébe, hanem arról, hogy ha József Attila a barátunk lett volna, és ezt a "levelet" írta volna nekünk (versben), akkor mit mondtunk volna neki válaszul? Vajon segíteni tudtunk volna neki? Vajon akkor is öngyilkos lett volna? Megoldás-e az öngyilkosság? Szabad-e, érdemes-e öngyilkosnak lenni? Miért érezheti úgy az ember, hogy többé nem akar élni? Szóval, arról beszélgettünk, amiről a költővel beszélgettünk volna, a vers elolvasása után, ha erre lehetőségünk lett volna. És vajon melyik költő kíváncsi egy irodalomtudós véleményére a verssel kapcsolatban? Sokkal inkább kíváncsi lehet egy barát, egy embertárs véleményére a vers tartalmával kapcsolatban. Nem tudom, jól tettem-e, hogy így tanítottam irodalmat. De azt tudom, hogy ezek a gyerekek megszerették az olvasást, megszerették az irodalmat, és nekik, róluk szólt onnantól kezdve. Az övék volt. Nem a tudósoké. És azt is tudom, ma sem csinálnám másképp.


http://www.youtube.com/w​atch?v=g6j5TuDl2pI

http://index.hu/kultur/c​...rammal_rendezett_filme​t/

*****

A változás légy te magad!

A Foglaljuk el a Wall Street-et megmozdulás támogatására október 15-én a világ több, mint 800 városában zajlottak tüntetések. A nemzetközi események egyik helyszíne Budapest volt. Ez a 11 és fél perces kisfilm erről szól. Benne felolvasnak egy olyan kiáltványt, ami élesen különbözik az ilyenkor megszokottól: felvállalja annak a felelősségét, hogy - a gandhi-i gondolat értelmében - a változást, amit a világban szeretnénk látni, először magunkon kell kezdenünk.

http://youtu.be/iAos01gv​Q_U

(A szöveg, amiért érdemes megnézni ezt a videót, a 3. percnél kezdődik.)

*****

Csendet!

Már nincs kedvem véleményt nyilvánítani politikai ügyekben. Nem azért, mert nincs. Hanem, mert akkora a hangzavar.

Túl sok az információ, és túl vegyes. Könnyű megtéveszteni, és könnyű megtévesztődni.

A tisztánlátással megfogalmazott, tiszta szándékból szóló, tiszta szó pedig kevés.

Amikor túl sok minden történik, és túl fontos: tenni akarunk, szólni, befolyásolni.
Ez derék. Bennem is ott az ösztönzés.

De jót szólni, jókor nehéz.

Látom, ahogy indulatok gerjednek, a harag sötét felhői sötétítik el a látást, és látom, ahogy egy elmúlt kor minden eszközét felhasználva igyekeznek csoportok a maguk érdekeinek szolgálatába terelni tömegeket.

Külső ellenség rémével fenyegetve, különleges hívószavakat megcsengetve érni el a nem elég tájékozottak támogatását.

Pedig csak egy kis csendre volna szükség. Megállni egy pillanatra, félretéve minden késztetést a szóra, tettre, elcsöndesíteni az elmét, lecsillapítani az érzelmeket, és csak hagyni a csöndet hatni ránk: hogy az Élet ébressze fel bennünk a szív szavát: a valódi tisztánlátást, a jó szándékot, és azt a tudást, hogy itt, most, számunkra mi a következő lépés.

Aztán ebben e befelé hallgatásban maradva figyelni kifelé is: a felszín mögé látni, és arra fókuszálni, hogy hol van az egység. Meglátni, meghallani a minden sötétség mögött meghúzódó fényt. Mert csak az van. Minden más illúzió.

http://youtu.be/EdrnYFhA​sUQ