Mezei Mária: Hoztam valamit a hegyekből

Mindig is vonzott a színészet, eljátszani a gondolattal, a karakterrel, mindenhez alkalmazkodni tudni és mindig más lenni... 16 évesen fel is mentem Pestre, de nem találtam a címen az embert, aki időpontot adott. Hazajöttem, nem bánkódtam, tovább léptem, másfelé kalandoztam.

Ha belegondolok, nem is egyszerű így élni. Mindenki lehetek, s közben magam vajon lehetek-e? Tudok a szerepekből kimászni vagy minden negatívsága is belém ragad, miután a pozitívot beépítem magamba?

Nagy kegyelem ez és nagy csapda is egyben. Mert hogy megtudhassuk és kíváncsiak maradhassunk  legyünk önmagunkra, nem engedhetjük, hogy a fény, ami éltet, egyben felemésszen.

Csak azok olvassák, akik képesek átlátni a szubjektív valónak kikiáltott illúziókon, akik érezték már, hogy a szabad akarat fontos és a csodák bennünk vannak, de mint Isten ujjlenyomata, és mint a táguló univerzum.

Egy régi sztár, Mezei Mária vallomása a háború utáni túlélésről.

Mezei Mária színésznő meggyőző tanúságtétele

Mezei Mária:

Hoztam valamit a hegyekből

( Prédikáció a szeretetről, Istenről )

A második világháború gyűlölet okozta súlyos megpróbáltatásai, szenvedései után, 1946. június 10-én Mezei Mária színésznő a szeretet és Isten mellett tesz meggyőző tanúságot Budapesten, a pasaréti református templomban:

*

Megrendítően szép és felejthetetlen pillanat ez számomra, amikor most idelépek az Úr asztala elé. Színésznő vagyok, sok-sok szerep van mögöttem, s most mégis elszorult szívvel, akadó lélegzettel állok itt, mert először történik meg velem, hogy nem színházban, a mások élményeit és szavait közvetítem, ami tulajdonképpen a színésznő feladata, hanem az Isten házában, a saját élményeimet a saját szavaimmal próbálom átadni Önöknek. Bocsássák meg nekem ezt a merészséget, és engedjék meg, hogy belekezdjek ebbe a csendes beszélgetésbe, amit úgy kívánok, mint soha semmit egész életemben.

Legelőször is kérni szeretnék Önöktől valamit. Én azt kérném, ha lehet, vessenek le most magukról minden cinizmust és gőgöt, s hallgassák meg az én szerény dadogásomat ? szeretettel. Mert én most őszintén szeretnék beszélni, olyan őszintén, ahogy talán életemben nem beszéltem, olyan őszintén, mint ahogy a füvek és a fák, a hegyek és a madarak beszélnek, akik között közel két évig éltem. Ez a két esztendő volt, azt hiszem mindnyájunk életében a legnehezebb, a legsötétebb élményekkel telezsúfolt idő.

Mindnyájan hoztunk valamit magunkkal ebből a pokoli két esztendőből, valami végleges tapasztalást, ami irányítja azóta is az életünket. Én is hoztam. Én azt, hogy itt állok és élek, s ezt olyan nagyon nagy ajándéknak érzem, amit nem fogadhatok el viszonzás nélkül, s amikor most Önökkel beszélgetni kívánok, amikor verset mondok vagy énekelek, amikor színházat játszom, vagy egy gyereket megsimogatok, úgy érzem, nem teszek egyebet, mint törlesztek ? törlesztem az adósságom, amivel tartozom annak a Valakinek, aki az életemmel újból megajándékozott. S én úgy gondolom, s ezért ne haragudjanak rám, hogy mindnyájunknak valahogy így kellene felfogni az ez utáni életünket: ajándéknak, amiért hála jár és viszonzás. Meggyőződésem, hogy ez a végső értelme ennek a ? különben olyan nagyon értelmetlennek látszó ? háborúnak.

Igen, én hoztam valamit a hegyekből. Hazahoztam a hitemet, mint egy nagy, jó szagú meleg kenyeret, most szeretném, úgy, de úgy szeretném széjjelosztani. A hitemet, hogy érdemes élni, de érdemes meghalni is, mert csodálatos törvények igazítják mindnyájunk lépéseit, s a halál nem pont az életünk mondatának végén, legfeljebb pontosvessző, ami után újabb mondat következik.

Elhoztam a meggyőződésemet, hogy van egy nagyon nagy törvény, ami így szól: semmi, ami történik veled, benned vagy körülötted, nem véletlen, hanem minden tetted és gondolatod megtermi a következményét, s ezért bármi jó vagy rossz ér az életben, annak előidézője te és csakis te vagy. S ha értetlenül állsz szemben valami történéssel, valami méltatlansággal, szenvedéssel vagy magával a halállal ? légy meggyőződve róla, hogy feltétlenül megérdemelted, mert okozóját, a törvényellenes tettet te követted el még akkor is, ha most már nem emlékszel rá.

És elhoztam a legnagyobb törvényt, a törvények királyát, amiben minden benne van, ami mindent betölt és mindent éltet, ami mindennek a megoldása, célja és értelme ? elhoztam a Szeretetet. Itt lakik bennem, benned, mindnyájunkban. A füvekben és a fákban, a virágok illatában és a kutyád szemében, a kavicsokban és a hegyekben, a csillagokban és a méhekben, a búzádra hulló esőben és a gyermekedre hulló könnyben, az igazi dalban, az igazi csókban, mindenben, ami van, amit látsz és amit csak sejtesz, mindenben a szeretet él ? mert a szeretet az Isten.

Szinte látom most egyesek arcán a gúnyos és fölényes mosolyt. Szegény teremtés ? gondolják ?, milyen naiv és megszállott a hitével. Látom a másik megránduló vállát, amint lerázza magáról a képtelennek és számára szinte már nevetségesnek hangzó elavult szót: Isten. Látom a harmadik ökölbe szoruló kezét, haragosan ránduló száját, amint fenyegetően dünnyögi: Istent mernek emlegetni nekem, nekem, aki annyi szörnyű kínon és megaláztatáson mentem át? Hát hol van az az Isten, aki eltűrte ezt a pokoli sok szenvedést és halált? De látom azt a néhány kifényesedő szemet és kisimuló arcot is, akik a saját lelkük halkan éneklő hangját hallják visszhangozni, amikor elsóhajtom a szót: Isten. Látom mind a négyfajta embert: a Gőgösö­ket, a Bosszúállókat, a Kételkedőket és a Hivőket. Jól látom őket, mert vándorlásom alatt sokszor találkoztam mindegyikükkel. Akkor hallgattam, kérdeztem, figyeltem őket, most megpróbálok felelni nekik.

Mondd, te szegény, gőgös ember, miért rángatod a vállad? Mire vagy olyan gőgös, mondd? Az erődre talán? Hát nem láttad, hogy fosztja le az éhség csontjaidról a jól ápolt és agyontornáztatott izmokat? Nem láttad, hogy mállik szét imádott tested a gyűlölet által gyártott fegyverek egyetlen kis szilánkjától? Nem láttad, hogy dőltek össze palotáid, villáid, gyáraid, hidaid, nagyszerű erőid minden produktuma?

Mert a gyűlölet szórta a bombát, s a sok büszke emberi alkotás összeomlott, mint a kártyavár. Nem merült fel benned egy pillanatra sem a kétely, hogy talán, talán nem volt jó az alap, amire építettünk eddig? Mert nézz csak szét a romokon, pesti embertársam ? nem furcsa az, nézd csak ?, hogy a templomtornyok mind-mind milyen egyenesen állnak? Mint összetett, imádkozó kezek nyúlnak fel a romok közül az égre...

Mosolyogsz? Nem hiszel a jeleknek? Kár ? nagy kár, mert a Jelek és Csodák vezethetnek már csak ki bennünket abból a sötét és félelmetes rengetegből, ahová az emberi értelem bevezetett s ottfelejtett minket.

Vagy a vagyonodra vagy gőgös, te szegény vállvonogató? Hát van még vagyonod? Vagy ha már nincs, gondolod, hogy ha újra összespekulálod, összefeketézed, összeházasodod, összeirigykeded ? gondolod, hogy most majd meg fogod tudni tartani? Nem, és ezerszer is nem! Ez az egyik legnagyobb értelme ennek az egész elmúlt szörnyűségnek, hogy ráébredjünk végre: csak az marad meg az anyagi javakból, amiért becsületes és jó szándékú munkával mi magunk megdolgoztunk. A többit elviszik, elszórják, felégetik, mind. Nem fontos kicsoda, milyen jogcímen és milyen jelszó védelme alatt. A jelszavak és emberi szándékok mögött az isteni szándék rejtezik, és könyörtelenül csak annyit hagy meg mindenkinek, amennyi valóságosan jár neki, és amennyire valóságosan szüksége van ahhoz, hogy az Úton tovább tudjon menni. És vigyázz, ember, minél kevesebb az úti csomagod, annál közelebb vagy a Célhoz, s aki mindenét és mindenkijét elvesztette, az nagyon figyeljen, áhítatosan figyeljen, mert ahhoz már nagyon közel van a Cél: ahhoz már nagyon közel hajolt az Isten.

Te Gőgös, még mindig hozzád szólok. Hozzád, aki nagyhatalmú, nagytekintélyű, magas rangú hivatalnok voltál. Te voltál az, aki felvetett fejjel büszkén vitted feketére festett bajuszodat, s csak minden tizedik köszöntést fogadtad kegyes biccentéssel. Emlékszel-e rám? Mert én nagyon jól emlékszem rád. Ott ültél szemben velem a teherautón, ami vitt bennünket az ismeretlen felé ? akkor úgy éreztük, a halál felé. Emlékszem alázatos tekintetedre, a szemed sarkán kibuggyanó könnyre, amivel elhagyott gyermekeidet sirattad. Gyűrött arcodra, kopott bajuszodra, amiről úgy kopott le a festék, mint lényedről a hazugság. Ó, hogy megszerettelek akkor, te szegény-szegény Gőgös ? ott, azon az úton kezdtél ember lenni végre. Én azon az úton, az ismeretlen felé vezető úton találkoztam az Istennel, s visszajöttem vele, általa és érte.

Téged otthagytalak egy ablakban, riadt szemekkel s alig pislogó reménnyel. De hiszem és remélem, hogy te is megtalálod az utad értelmét, s akkor visszajössz közénk ? őszen, és őszintén igazi emberként.

S most hozzátok szólok, öklöt rázó szegény bosszúállók. Ti vagytok mindnyájunk közül a legsajnálatraméltóbbak, mert a tiétek a legnehezebb szerep. Most rátok gondolok, akiknek valóban volna miért bosszút állni. Rád, te sárga arcú, fáradt tekintetű Kapitány, akinek mindenkijét megölték egy jelszó nevében, s ki most azzal próbálod vigasztalni magad, hogy te kínzol másokat. Megértelek, de végtelenül sajnállak. Sajnáltalak már akkor is, mikor gúnyos mosollyal figyelted tántorgásomat a hajnali országúton, ahogy a többi szerencsétlen között, kínlódva cipeltem a batyumat s még nagyobb kínnal cipeltem magamban az értetlenséget, hogy miért, miért kell nekem, éppen nekem itt vánszorogni? Mert akkor még nem értettem meg az igazi tartalmát annak az unalomig ismert bibliai mondatnak, hogy ?az Isten útjai kifürkészhetetlenek?. Akkor lázadtam, vergődtem, kínlódtam, s homályos szemekkel láttalak csak, Kapitány, de haragudni akkor sem tudtam rád, amikor ? megtaszítottál. Szereped olyan nehéz lehet, s milyen boldogtalanná tehet téged. Látod, tőlem lassan vett el a jó Isten mindenkit, akiket szerettem, de amíg meg nem bocsátottam Neki és a világnak azt, hogy egyedül maradtam ? addig mindig szomorú, sápadt és boldogtalan voltam ?, hasonlítottam egy kicsit hozzád, Kapitány.

És te, szerencsétlen, hamis fogú, cseh nyelvű szabó, akivel soha még szót sem váltottam, mondd, ki öntötte beléd azt a mérhetetlen és fékezhetetlen gyűlöletet irántunk, magyarok iránt, hogy engem, akit nem is ismertél, meg akartál öletni csak azért, mert magyar vagyok? Lehet, mondd, lehet, hogy mi magunk, magyarok? Félek, nagyon félek, hogy igen. Talán az apáink vagy az ükapáink voltak igaztalanok, értetlenek, szeretet nélkül valók őseiddel, s most termi meg a régi rossz mag nekünk, későbbi utódoknak a gyűlölet gyümölcsét. ? Jaj, mennyi szeretet és mennyi türelem kellene, hogy kiengesztelhessük azt a sok-sok megsértett lelkű, elcsorbított mosolyú cseh és más nyelvű szabót! ? Mennyit? Pontosan annyit, amennyi gyűlöletet adnak ők nekünk. Mert ez törvény: a sötétséget csak a világosság, a gyűlöletet csak a szeretet oszlathatja el.

S most nektek üzenek furcsa, hangoskodó, kicsi, úgynevezett ?emberbarát? családok. Nektek, akik alig vesztettetek valamit. Megvagytok mindnyájan, megvan a házatok, a bútorotok, megvan a munkátok és a bundátok, de a hiányzó zöld sál miatt keservesen siránkoztok, s a hiányzó zöld sál nevében kértek el, amit lehet a hozzátok, ?emberbarátokhoz? menekülő vándortól. Ti, akiknek a gyermeke sápadtan és gúnyosan mosolyog ? ti vigyázzatok! Mert az Isten szeretet, igen ? de könyörtelen szeretet, aki előbb csak a zöld sálat veszi el tőled, de ha ez nem elég neked, elveszi a bundát, a bútort, a házat, letörli a gyermeked gúnyos mosolyát és semmilyent sem fest helyette, téged pedig addig őröl, amíg ki nem sajtolja belőled egy kis cseppjét a szeretetnek. De addig, addig nehéz lesz az út.

Ezért üzenem hát, hogy vigyázzatok! Ne sirassátok a zöld sálat, hanem ha van még egy piros, adjátok oda annak, akinek semmilyen sincs. Talán ? talán akkor előkerül egyszer még a zöld is.

S most te figyelj egy kicsit, te Kételkedő. Te, aki már nem érzed jól magad a világban. Te, aki nyugtalan vagy, ingerült, rosszkedvű, mert állandóan hiányzik neked valami. Te, aki kábulttá iszod, dohányzod, csókolod, dolgozod magad, csak hogy elhallgattasd a Hangot, ami kiabál benned a megnevezhetetlen, megfoghatatlan, elérhetetlen valami után, amit nem találsz meg se borban, se dohányban, se csókban, de ? nem találsz meg a görcsös, lihegő munkában sem. Te, aki már sejted, hogy tulajdonképpen Istent keresed, de Tamás-lelked jelt kíván és csodát követel ahhoz, hogy hinni tudjon. Te ? aki én is voltam valaha ? figyelj ide! Tudod-e, mi a csoda?

A Csoda az, hogy élünk! Hiszem és vallom, hogy külön-külön mindannyiunknak, akik életben maradtunk, személy szerint fogta az Isten a kezünket, hogy megmentsen bennünket ? s ő tudja, hogy miért! Mert Ő volt az, aki idejében elvezetett engem Pestről, Ő volt az, aki betegséget adott nekem, hogy még ha akarnék se tudjak visszatérni. Ő volt az, aki felfogta körülöttem a sivító golyókat, mikor az emberi közömbösségtől kergetve egyedül és kétségbeesetten futottam az erdőn. Ő volt az, aki a kellő pillanatban eltörte a lábam, s ezzel két hónapi menedéket adott a csendőrös hazatoloncolás elől. Ő volt az, aki elaltatott egy éjszakán, amikor mindenki reszketve várta a halált hozó robbanást. És Ő volt az, igen Ő volt az, aki messze, künn Lengyelországban egy kicsi ház lépcsőjén várt rám, ahová egy szál ruhában, minden reményt és minden segítő szeretetet messze magam mögött hagyva, hihetetlen és halált jelentő váddal terhelve, roskadó lábbal és összeroskadt hittel egy furcsa fényű havas délután beléptem. Ott állt a lépcsőn ? idegen egyenruhában ? rám nézett hosszan, s csodálkozó hangon magyarul megszólalt: ?Hogy kerül maga ide M. M.?? Óh ne, most ne mondjátok azt, hogy ?érdekes véletlen?. Ez nem ?érdekes? és nem ?véletlen?. Ez a Csoda volt. Mert nem csodálatos-e az, hogy azt a teherautót máshova küldték, s mégis ?véletlenül? éppen ennél a kis háznál állt meg? Nem csodálatos-e, hogy éppen az a pesti zsidófiú állt ott a lépcsőn; aki ismert, s tudott minden úgynevezett ?jót? rólam, jobban emlékezett minden emberséges kis cselekedetemre, mint én magam. Nem csodálatos-e elgondolni, hogy ha nem éppen ez a fiú áll ott, akkor távolban minden igazoló lehetőségtől, az olyan váddal szemben, mint amivel engem a gyűlölet megvádolt, bizony nagyon röviden szoktak intézkedni?

Nem, ez nem ?érdekes véletlen?, ez igenis a térdre kényszerítéses, ?égzengéses Csoda? volt, amire vártam, amiért kínlódtam egész életemben, ami feloldott minden kételyt és bizonytalanságot bennem. A Csoda, ami véglegesen és megmásíthatatlanul rávezetett az Útra, amin mennem kell. A Csoda, ami világít bennem és világít előttem, hogy soha-soha többé el ne tévedhessek. ? Hogy mi volt az ára, nem fontos, ha százszor ennyi lett volna, mind kevés lett volna. És köszö­nök minden gonoszságot, minden ridegséget, minden megalázást, minden ésszel fel nem fogható rosszakaratot, mert minderre szükségem volt, hogy elkerülhessek a lengyelországi kis ház lépcsőjére, s ott szemtől szembe állhassak a könyörülő Istennel.

És ez a csoda nemcsak velem történt meg. Megtörtént veled is, te Kételkedő, megtörtént mindnyájatokkal Gőgösek, Bosszúállók és Hivők, hiszen másként nem ülhetnétek itt! Nézz magadba Ember, és nézz vissza az elmúlt esztendőkre. Lehetetlen, hogy olyan érzéketlen, olyan elvakult, eltompult légy, hogy ne lásd meg a te személyes életmentő csodádat. Meg vagyok róla győződve, hogy nem egy, de tíz úgynevezett ?véletlent? találsz, ami ha nincs ? ma már te sem vagy.

Nézz magadba, s azután nézz az égre és halkan, csendesen mondd ki a szót: Köszönöm. ? S a pillanatban, mikor ezt kimondtad, megtelsz hittel, megtelsz örömmel, megtelsz hálával, megtelsz erővel, megtelsz szeretettel: betelsz az Istennel.

Ó igen, hiszem és vallom, hogy a végső értelme ennek az elmúlt időnek: megélni a nagy csodát ? életben maradni, a csodán keresztül megtalálni Istent, aki maga a Szeretet, betelni Istennel, betelni szeretettel, a szeretet segítségével rálépni az Útra, a szeretet útjára, s elvégezni a Feladatot, azaz leélni az életet a szeretet nevében. Igen, ki merem mondani: Isten országa soha olyan közel nem volt hozzánk, mint éppen most. Isten országa, ami bennünk van, s ami egyenlő az új ember, a szeretettel teljes ember megszületésével.

Most, igen most, amikor úgy érzed és úgy látod, hogy eltűnt a szeretet a Földről, mert eltűnt mellőlünk a sok szeretetforrás és szeretetmankó, eltűnt az anyánk, az apánk, a gyermekünk, eltűnt a szerelmünk, eltűnt a barátunk, s árván és önzően sírunk a szeretet után. Tudod-e, mi az értelme ennek a nagy árvaságnak?

Éhessé és szomjassá tett bennünket az Isten a szeretetre, azért vett el körülöttünk minden szeretetforrást, hogy szomjas kínunkban végre önmagunkban próbáljunk meg kutatni utána. S ekkor ébredünk rá a legnagyobb Titokra, hogy a Szeretet, mint mag a földben, bennünk alszik, de csak akkor ébred és csak akkor éltet, ha önzetlenül tovább adjuk másnak. Mert az önző, befelé irányuló szeretet ? az önszeretet ? nem csak kifelé pusztít, pusztít befelé is ? elpusztít végül Téged is. De az önzetlen, kifelé irányuló szeretet ? a felebaráti szeretet ? épít és éltet másokat s magadat egyaránt. Ezt az országot elpusztították, az egyéni, osztályi, faji, nemzeti önszeretet nevében. Újjáépíteni a magunk és mindenki számára egészséges, boldog országgá újjáteremteni, az önzetlen, mindenkire kiterjedő felebaráti szeretet nevében lehet! Az Isten nevében lehet ? mert az Isten a Szeretet, s bennünk, magunkban a szeretet az az isteni mag, ami a mi létünk legbelsőbb lényege, s az emberi élet értelme nem lehet más, mint felfedezni ezt a magot, táplálni, öntözni ?, hogy felnövekedve betöltse egész valónkat, s ilyen módon beleolvadjunk az isteni szeretet egészébe, belesimuljunk a világ harmóniájába. S tudod-e, mi ez az állapot, kedves embertársam? Ez az, amit úgy hívunk: boldogság, teljesség, ? ez az üdvösség.

Boldog akarsz lenni? Először is kezdd el Te magadat újjáteremteni. Lépésről lépésre haladj befelé, és tégláról téglára bontsd le magadban az önzés falát. Legelőszőr is tanuld meg a lemondást, ? ha még ez a szörnyű háború-iskola meg nem tanított volna rá. Mert hogy iskola volt, azt ugye mindnyájan tudjuk.

Félelmetes szigorú iskolában ül az egész emberiség, ahol a fő tantárgy a szeretet; s ahol könyörtelenü1 le kell vizsgáznia mindenkinek, ha felsőbb osztályba akar lépni ? ha boldogabb, teljesebb, emberhez méltóbb életet akar ezután élni.

Tehát: lemondani. De nem fogcsikorgatva, átkozódva, hanem jókedvűen mosolyogva, ? önként lemondani. Először csak kevésről, később mindig többről, s mikor megtanulsz önként, jószántodból mindenről lemondani, akkor, de csakis akkor megkapsz újra mindent.

Mert a szeretet első törvénye így szól: a szeretetet adni kell, csak akkor kaphatjuk. S minél többet adsz belőle, annál több lesz neked, magadnak belőle. Mert az önzetlen szeretet kimeríthetetlen forrásból táplálkozik: a világot éltető, mozgató, fenntartó isteni szeretetből, s mikor adsz valamit ? pénzt, ruhát, munkát, mosolyt vagy akár csak egy simogatást ?, akkor láthatatlan sugarak kapcsolnak össze ezzel a legfőbb forrással, s Te csak mint közvetítő, összekötő vezeték, felfogod és továbbadod az ?életnek vizét?, ami soha el nem apad, amiről Krisztus beszélt, s ami a szeretet.

Hihetetlen, elképzelhetetlen erő az önzetlen szeretet. Csak megmozdul benned, s máris megváltozik körülötted a levegő. Megváltozol elsősorban te magad. Letörli arcodról a keserű vonást, kisimítja szemed alól a ráncokat, belelop a szemedbe valami furcsa derűt, amitől fényleni kezd az arcod is ? fényleni kezd az egész lényed is. Újraépíti egész testedet ? valóságosan új embert épít belőled. Jó étvágyat ad, és nyugodt álmot. Igazi békét ad, és igazi örömet. Úgy nevetni és úgy nevettetni senki sem tud, mint akiben felébredt a szeretet. Mert az igazi színház is tulajdonképpen szeretetadás: vigasztalás és örömet okozás.

S tudod-e, hogy az élő szeretet megváltoztatja körülötted az embereket is. Mert az is a szeretet törvénye: akinek egyszer szeretetet adtál, az előbb vagy utóbb kénytelen azt továbbadni ? de vigyázz ?, nem neked adja vissza, hanem valaki másnak. Hiszen éppen az a szép, hogy egy kevés élő szeretet végtelen láncolatát indítja el a szeretet átadásának, és egyszer valahonnan, valakitől ? amikor a legnagyobb szükséged van rá ? megnövekedett formában szépen visszakerül hozzád.

Ugye, ti fénylő szemű hívők, ti, akikben már megszületett a szeretet, ugye, ti tudjátok, hogy ez az igazság?

Óh, te kedves-édes Hermann Boriska, kicsi parasztasszony ágyszomszédom a kassai kórházban, akit hajnalban már felvert az aggodalom, s beteg szívét meghajszolta a félelem, hogy mi van az ő három kis gyermekével otthon, s mi lesz a negyedikkel, akit beteg szíve alatt hordott, ugye, te tudod, Boriska, hogy milyen ?jó üzletet? csináltam én veled, amikor neked adtam a piros kabátom? A piros kabátot, ami olyan vonzóan és csábítóan piros volt, hogy egész nap le nem tudtad a szemed venni róla. Dehogyis merted volna kérni. Csak vágyódva nézted, csodáltad és sírva fakadtál, mikor a kezedbe nyomtam.

De utánam jöttél, napok múlva megkerestél s édes kis kékkarikás arcocskádban, puha kis csókodban elhoztad nekem az én soha nem látott édesanyám csókját ? s meleg, hívó szavadban, hogy jöjjek hozzád falura, feküdjek ott nálad ? elhoztad az én régen elsüllyedt igazi otthonom melegét. Óh te kedves, hálás kicsi lélek, aki férjed helyett szántottál-vetettél, magad helyett főztél-mostál, gyereket dajkáltál, s beteg szívvel gyereket vártál, ? engem is vállalni akartál, csakhogy megháláld a piros kabát örömét.

Boriska, szívem, üzenem neked, hogy a tartozásod ki van egyenlítve. Mert befogadott engem, mikor a legnagyobb szükségem volt rá ? egy kicsi testvéred, a Kababik Rozika, akinek az arca éppen olyan kedves, mint a tied, a szeme éppen olyan tiszta; s akiben ugyanaz a szeretet él, ami benned, Boriska.

Ugye, te törött tekintetű, reszkető kezű, repedezett körmű furcsa kicsi ember, aki a poprádi utcasarkon megfogtad a kezem, s nem kérdeztél semmit, csak felsegítettél az idegen gépkocsira, ? aki takargattál, enni adtál, pedig te is rongyos, te is éhes voltál, hiszen nagyon messziről, egy haláltáborból jöttél vissza ? ugye tudod, hogy a te jóságodat valahol, valaki azóta már visszaadta a te anyádnak, a te nővérednek, a te gyermekednek.

És te, kedves Tatár, aki őrünk voltál, aki mindig nevettél, és mindig énekeltél. Raktad a tüzet egész éjjel; hogy mi, szegény foglyok, jaj, csak meg ne fázzunk ? aki enni hoztál, és cserébe semmit se vártál ?, talán te nem is tudod, hogy a szeretet énekelt benned. Te csak élsz és dalolsz, mint a madarak, s a madarak biztos ösztönével végzed feladatodat a világban.

És te, idegen lány az idegen városban, aki kézen fogtál, lefektettél, simogattál, az egyetlen megmaradt cipődben az én dolgaim után szaladgáltál ? ugye tudod, hogy a sok megaláztatás és bujkálás alatt lopakodott beléd a szeretet, amit aztán rám pazaroltál.

Ó igen, adni kell, adni, mindent odaadni. Munkát, erőt, életet. Pénzt, ruhát és kenyeret. Könnyet, mosolyt, simogatást. Jó szándékot, jó akarást, imádságot, egészséget. Melegséget, élő hitet. Odaadni akárkinek, a legelső nincstelennek, a náladnál szegényebbnek. Szeretettel adni, és érte semmit sem kívánni.

Így kell élni.

S ha valóságban így fogsz élni, akkor, de csakis akkor, mindent, de mindent vissza fogsz kapni. Amiről álmodtál, valósággá válik. Amire vágyódtál ? elébed hozzák. Akit elvesztettél ? újra megtalálod. Mert megtalálhatod anyád simogatását egy idegen asszony kezében, elhozhatja neked eltűnt kedvesed csókját egy idegen csókja, s megvigasztalódhatsz egy idegen gyermek mosolyától is. De csak akkor, ha adtál valaha valakinek valamit olyan szeretettel, mintha valóságos anyád, valóságos fiad, valóságos kedvesed lenne.

Mert ne felejtsd el soha, hogy mindnyájan egyek vagyunk, mindnyájan testvérek vagyunk, és testvéreink a fák, a füvek, a kutyák, a kövek, a hüllők, a bogarak, a csillagok s a madarak. Mindnyájan testvérek vagyunk ? mert mindnyájan a Szeretet teremtményei vagyunk. S tudjátok-e, hogy aki a szeretetben él, annak többet soha semmitől sem kell már félnie? Nem kell töprengenie, hogy jól csinál-e valamit vagy sem, mert nem ő cselekszik már, hanem a szeretet cselekszik őbenne. Annak a lábát puha kezek fogják s szépen igazítják, ne ide lépj, ? nézd csak ? inkább ide, így jobb. S ha elhomályosodik előtte az Út, kis jelek és csodák gyúlnak ki a sötétben, s világítanak a léptei előtt.

Elmesélek most egy ilyen ?kis csodát?, amit akkor kaptam, mikor egyszer nagyon elfáradtam. Olyan fáradt voltam, hogy úgy éreztem, mégis legjobb lenne lefeküdni az út mellett, s hagyni, hogy az élet menjen szépen tovább ? nélkülem.

Kórházban feküdtem akkor. Egy reggel valami furcsa kis nyugtalanságtól hajtva bújtam ki az ágyból, s minden cél nélkül kisiettem a folyosóra. Mintha... igen, mintha hívott volna valaki. Egy kis szőke, rongyos, angyalszemű fiú sírt az egyik sarokban. Egyik kezecskéjét elvitte az akna, és az anyja szidta, szidta, hogy milyen rossz fiú, neki ilyen nagy bajt okozott. Behívtam őket magamhoz. Az asszony szegény ? favágó felesége. Férjét elvitték, még négy lánya van, s ez az egy fia most ilyen költséges bajba sodorta, hiszen nincsen pénz még vonatra se, hogy kötözésre tudjanak bejárni.

Szerényen mondta ? hát adtam neki. Sírni kezdett. Hihetetlen, mennyire elszoktak az emberek egy szemernyi jóságtól. Tiltakozott, s a végén erővel a kezembe nyomott egy kis csomag maradék vajat, amit kopott kiskosarából kapart elő. Elmentek, s ahogy kibontom a piszkos hártyapapírt, az egyik oldalán szépséges arany iniciáléval, égszínkék betűkkel ráírva ezt olvasom: ?Az odafelvalókkal törődjetek, ne a földiekkel? (Kol 3,2).

Óh, hát elfáradhat-e az, félhet-e az valamitől, akinek ? levelet írt az Úristen?

És most végezetül nagyon halkan szeretnék még valamit mondani. Meg kell tanulnunk újra imádkozni. Hihetetlen erő az ima. Még egy halk sóhajtás is felmérhetetlen erőket hív életre. Ne szégyelljük magunkat, sóhajtsunk fel: ?Édes jó Istenem, segíts meg bennünket.?

És az Isten odahajol hozzád, és segíteni fog rajtad ? mint ahogy segített azon a kicsi fiún is, akit egy éjjel összeroncsolt hassal hoztak be a műtőbe, akiről lemondott az apja de lemondott az orvosa is, s akinek a műtőasztalon súgtam a fülébe: ?Meglásd, megsegít az Isten.? S ő kékülő ajakkal, kétségbeesetten jajongó hívással kiáltotta: ?Istenem, Istenem, Istenem!? És az Isten odahajolt a műtőasztal fölé, megfogta a sebész elcsüggedt kezét, vezette, megsimogatta az irtózatos sebet, rálehelte az Ő titokzatos melegét erre a szegény kihűlő kis testre. S a kicsi Tatárka György tíz nap múlva jókedvűen szaladt a kertben, cseresznyét majszolt, s amikor megkérdeztem, hogy mit gondol, vajon ki segített rajta ? lesütött szemekkel, a zavartól pirosan, halkan azt felelte: ?Az Isten.?

Igen. Ő segített rajtad, kicsi Tatárka György, s Ő segít, csak Ő segíthet rajtunk is, mindnyájunkon. Ezen a fölsebzett országon, ezen az egész irtózatos világon. Hívjuk hát, hogy jöjjön, jöjjön ide hozzánk. Hajoljon ide hozzánk, simogassa le rólunk a közönyt, a gőgöt. Nyissa ki a szívünk rozsdás ajtaját, lépjen be és maradjon bennünk. Hogy építhessünk neki magunkból templomot, s a sok kicsi ember-templomból építhessünk egy új Országot, aminek az alapja a szeretet, s tartalma a szeretet, a koronája a szeretet legyen. Mert nincsen nagyobb hatalom, és nincsen nagyobb erő, mint a szeretet ? mert a szeretet Isten. Jöjj hát Szeretet, hogy legyen a mi lelkünk a te templomod, s ha sírunk, ha nevetünk ? ha imádkozunk vagy bukfencet hányunk, mindig a Te törvényedet szolgáljuk: melegséget árasszunk, örömet osztogassunk, szeretetet kínáljunk.

Én Édes Istenem, segíts hozzá minket!

( Mezei Mária: Vallomástöredékek c. könyve alapján )