ismerős nyomok, ez már egy járt út, mégsem ugyanaz... Elhajló fűszálak, egy alom... mi hagyta? Talán valami megsebzett vad?
Beszívni a földnek illatát. feküdni és csak ringani megtartó gyökerek tenyerén. Most ölelő ez a kemény talaj, a rögök hirtelen puha mohává szelídülnek, nézem tovább, van-e felhő az égen.
Érzem, mennyire anyag vagyok, és mily kevés, ami oly nemes: mint szikkadt sár, bogáncs, kéreg és apró tűlevelek.
Eggyé lenni ezzel: az örök lendülettel, ahogy szikrázva fordul egyet, kettőt, sokat. Csillagok útjában a tükör, mely megvillantja néha sorsomat.
Ha jössz velem Te is, tudnod kell, ez már rég nem álom, nem adhatok mást, csak a konok valóságom.
Ha kell Neked, kelljen a gally is, a kavics, a csikorgó fagy, elhagyott csigaházak, lepkék, ahol nem terít rád az éj puha kelmét...
EGÉSZség ez a merészség, hogy mertünk zuhanni, és eltűnt az irány, és lett minden kék és csillogó, és legyőztük a hiányt!!!
Átragyogva egymáson mindig csak egy másért, szolgálva és szeretve az örök királyságért.
2014. október 14. Vaszhitti
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése