2013. szeptember 14. szombat - 07:19 | beküldő: szsm
Az emberi életek lángja egyre sűrűbben alszik ki az ismerőseim, barátaim körében, és egyre jobban összeszorul a szívem, egy-egy újabb hír hallatán. Az elmúlt hetekben megugrott ezek száma, megdöbbentő módon.
Milyen szépen lehet írni, beszélni az elmúlásról, az elengedésről, és milyen jó, ha valaki könnyedén meg is tudja tenni. Csak amikor már növekszik a sor, egyre több emlék tolul fel, egyre nehezebben sikerül a könnyedség.
Ez gondolkodtat el.
Hogy érdemes-e…
Hogy mi?
Bármi.
Az örökös készenlét, a rohanás, a felgyülemlő gondok, a megoldásra váró problémák, a megoldásokon való
agyalás, a stressz, a harc, az idegeskedés, a gyűlölködés, az apátia, az ítélkezés, a meg nem értés, az „azért is”
ellenállás, a hatalmi háborúk, a politikai viszályok, a faji megkülönböztetések, az értelmetlen öldöklések, az
emberek kielégítetlenségéből fakadó szópárbajok, a felsőbbrendűség kinyilvánítása, egymás megszégyenítése,
az emberség hiánya, a napi megélhetésért való küzdelmek… Ejjjj, de hosszú lenne még a sor…
Ezeknek van értelme?
Olyan szép világban élünk, annyi apró szépségből tevődik össze. Szabad ezeket észrevenni!
Van hely mindenki számára elég, miért nem férünk meg egymás mellet?
Miért kell családoknak útra kelnie, hazájukat maguk mögött hagyva, mert nem láttak más kiutat?
Miért nem orvosolják az egészségügyben a problémákat napi szinten, csak hosszú hónapok várakozása után?
Miért lakoltatnak ki nyugdíjas embereket egy élet munkájának gyümölcséből, a házukból, amikor lenne más
lehetőség?
Miért van annyi válás, vita, cinizmus, verekedés, lopás, gyilkolás, vandalizmus?
Miért vannak falak közöttünk?
Miért? Miért? Miért?
Hajszoljuk magunkat és egymást az elmúlás felé…..
Egyszer úgyis elérkezik, miért sürgetni?
Cipeljük a terheinket, örökös körforgás, mert ha a magadét átrakod a másik hátára, vagy legalábbis úgy
gondolod, máris duplán rakják a tiédre.
Aztán jönnek a betegségek, a balesetek, a tragédiák.
Felelősséget vállalni nem könnyű. Pedig elsősorban magunkért kellene.
A létünkért, az egészségünkért, a békénkért.
És igazán nem kell hozzá sok, csak egy kis békesség magunkkal, majd a környezetünkkel, egy kis mosoly, a
bennünket körülvevő, akár idegen emberekre. Néhány jó szó… Pár perc odafigyelés a másikra… egy segítő kéz…
egy simogatás, vagy vállon veregetés… egy ölelés… egy kis szeretet…
Bármelyiket alkalmazod, nem kerül egy filléredbe sem, de gazdaggá teszed vele a másikat és magadat is. Olyan
ajándék, amit, ha adsz és ha kapod, mosolyt csal az arcokra.
Miért nem alkalmazzuk, csak kevesen?
Igazán, csak meg kell próbálni, nem nehéz….
*****************************************
Falak...
2014. január 19. vasárnap - 16:00 | beküldő: szsm
Pedig nagyon igyekszem, akik közelebbről ismernek, tudják, hogy az élethez és a dolgokhoz való hozzáállásom nagyon megváltozott az utóbbi években. Mint ahogy az életem is.
Sosem volt jellemző rám, hogy halk, csendes, komor, szomorú, életunt, közömbös, tehetetlen, és még sorolhatnám a hasonló jelzőket.
Inkább vidám, cserfes, mosolygós, segítőkész, kreatív, szervező, tettre kész, fáradhatatlan, akinek mindig van valami ötlete a megoldásra, és aki folyton siet valahová.
Azt hiszem ezen tulajdonságok majdnem mindegyike jó érzést kelt az emberekben.
Én legalábbis így gondolom. Még akkor is, ha manapság, - tapasztalataim szerint - ez nem igazán jellemző.Valahogy, talán korral jár, iszonyat érzékeny lettem mostanság, bár ahogy visszaemlékszem, mindig is ilyen voltam, csak esetleg jobban tudtam palástolni.
Az a filmen-könyvön sírós, akinek egy szép pillanat, egy gesztus, egy szó, egy érintés könnyet csal a szemébe. Most természetesen a jó értelemben történtek jutnak az eszembe, de ugyanezt a hatást váltja ki bennem az ellenkezője is. Amikor a durvaság, a rosszindulat, a gonoszság és gőg adja egymás kezébe a stafétabotot.
És ilyenkor nem tudok mire vélni dolgokat.
Régebben leírtam azt az esetet, amikor szakadó esőben, a már csukott ajtajú busz elé álltam, mert még nem tudott besorolni a megállósávból, és kértem a sofőrt, nyissa ki az ajtót. Ő megtette, majd kb 15 -20 perc elteltével, amikor leszálltam, előre mentem neki megköszönni, szinte „lezavart” a buszról, hogy jól van, szálljak már le. Nem tudta kezelni a helyzetet. Lehet, hogy zavarba hoztam, hogy megköszöntem?
Sorolhatnám az elmúlt hónapok helyzeteit, amelyeket szintén nem tudtam mire vélni, de most inkább, a „ ne szólj szám, nem fáj fejem „ elvet teszem magamévá. Nagyon nehéz.
Mert ha a szám nem is szól, a fejem fáj a ki nem mondott szavaktól. Nem is a fejem, a lelkem.
Szerencsére ma már belátom, ha hibáztam, pedig még rosszat sem tettem vele senkinek, csak túl segítőkész voltam, vagy csak azt hittem, ha kérdeznek valamit, akkor a válasz is meghallgattatik.
Vagy ha azonnal igent mondasz, mert segítesz, hiszen kérik tőled, de nem vagy elég körültekintő a továbbiakat illetően, mert nem azon gondolkodsz azonnal, hogy minek mi az ára, hanem azon, hogyan is oldjad meg.
Vagy akkor is, ha az ember elismeri, hogy hibázott, és hiába közlik, hogy a hiba 100 %- nak csak a 30%-a az ő vétke, persze, hogy fáj, ha a maradék 70-et is rajta verik le. Mert hiába van tudásod és szakértelmed, jó esetben még papírod is hozzá, hiszen áldoztál rá időt, energiát és pénzt, hogy meglegyen, mindez sok esetben kevés.
Hiszen sok a név és arcnélküli szakértő mindig megmondja, mi a helyes.
Manapság már nem esek kétségbe azonnal, ha valami nem sikerül, vagy nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna. Persze, hogy fáj és persze, hogy a csalódás az első reakció, de ezen túllépve már azon gondolkodom, hogy hogyan és merre tovább.
Nem is értem az emberek hatalmas falait maguk körül.
Egyre gyűlnek és magasodnak, pedig olyan felesleges építkezés. Csak idő és energiapazarlás.
Nekem szerencsém van, mert sok bennem a szeretet. Termelem. Vannak hibáim, amiket még több szeretettel át kell alakítanom, ilyen a feltétel nélküli megbocsátás. Az még nem megy. Hajlandóságom megvan hozzá, csak még nem megy.
Jól van, tudom, hogy próbatételek az utamon, mert kell mindig valami, ami újabb és újabb tulajdonságaimat hozza felszínre, ám ezekkel nem mindig olyan jó szembesülni.
Lehet, hogy mások is így vannak az ő falaikkal? Hogy nem fogadják el a segítséget? Nem egyértelmű számukra a szándék, hogy az szeretetből jön? Hogy a megoldáshoz közelebb vigye?
Volt „szerencsém” olyan helyzetbe is kerülni, hogy amikor kérdeztem, kértem valamit, azt a választ kaptam, nem tudom, nem az én dolgom, nem az én feladatköröm.
Ez nagyon bosszantott, pedig egyre többször találkozom ilyesmivel is. Hogy az emberek a teendőiknek korlátokat szabnak, és azon túl nem lépnek. Mert közömbösek, és ha nem kapnak érte juttatást, akkor meg minek csinálják, majd elvégzi más.
Vagy a fordítottja, amikor korlátok közé szorítanak, s ha magadtól tennéd, sem fogadják el.
Ezt is nehezen értettem meg, talán tényleg bennem van a hiba.
Ne haragudjatok, hogy ilyen vagyok, bár ezt nem bocsánatkérésnek szántam, hanem amolyan közhelynek. Azért nem kérek elnézést, mert olyan vagyok, amilyen. Olyan kis szeretetbomba, aki azt hiszi, hogy le tud küzdeni minden falat, segíteni tud mindenkinek.
Még mindig bízom abban, hogy a keserű és az önnön magukkal nem szimbiózisban élő embertársaim is ráeszmélnek egy napon arra, hogy szeretettel és szeretetben sokkal könnyebb minden.
De én holnap is ugyanúgy segítek, ha megkérnek és lehetőségem van rá, még ha akadnak, akik el is lökik a kezem."
http://thesecret.hu/blogok/szsm
************
Kedves szsm! Kaleidoszkóp!
Ez az írásod nagyon szíven ütött, mai napig is emlékszem rá.
Ez az írásod pedig szintén szívemből szólt, minden egyes gondolata, szava kiabál itt belül bennem, köszönöm, hogy megírtad. Engedd meg, hogy hozzáfűzzem a saját kis megélt tapasztalásait, lehet, van benne olyan, ami együttgondolkodásra serkent és hasznos.
"Olyan kis szeretetbomba, aki azt hiszi, hogy le tud küzdeni minden falat, segíteni tud mindenkinek."
Furcsa ez a fal dolog. Velem is előfordul, nagyon is érdekes módon. Ugyanis néha magamat csapom be és azt hiszem, hogy nem is fal, hanem kapaszkodó! Aztán egyszer csak leesik. Kellett ez a fal! Kell időnként a csend! Meg kell ismerned saját magad és a mások reakcióit! S ha már erősödsz, tudod kezelni majd ezeket a helyzeteket: nem kérnek a segítségedből, sőt, félreértenek, bántanának, kinevetnének, piszkálnának...
Ezért továbbra is teszem, amit a szívem diktál és tanulok minden reakciómból és helyzetből.
Azt gondolom, nem vagyunk tökéletesek. Szerencsére. Falrakásban sem. Mindig marad egy pár rés a téglák között... ahol beszivárog a hold fénye vagy a nap sugara. Legyen ez egy szép vers, egy halk dallam, egy szép látvány... egy kedves emberi szó...
Mert van olyan, hogy kapaszkodóink (bennünk) korlátokká válnak és védőfalaink magányvárunkká lesznek, s ameddig ezt fel nem ismerjük, nem tudunk érdemben segíteni máson és az ő magányfalát bontogatni. Nem is dolgunk. Minden ember fenség, észak-fok, idegenség, s mégis... hagynod kell, hogy megérintse belül a változás szele és akarjon kitörni, mert a rosszul egymásra rakott kövek lassan maguk alá temetik ...
Az egyetlen ember, akin segíteni tudsz, saját magad. Bár ez se megy mindenkinek.
Az emberek nagy része nemhogy magába nem néz bele, de nem is tudja megfogalmazni és kimondani a benne lévő érzéseket, gondolatokat.
Ezért van szükség RÁD!
Ezzel segítesz nekik, hogy önmagadat próbálod feltérképezni! Hogy kíváncsi vagy! Hogy mered! Akkor is, mikor fáj!
Hiszem és tudom, hogy mindenkiben megvannak odabent a válaszok, ha a jó kérdést teszi fel magának az ember. Mindenkiben megvan a képesség, hogy hallgasson arra a kicsiny kis belső hangra, ez az! Ez az! Vagy hogy, hmm, nem, ez nem az én utam, nem az én dolgom. Mindenkiben megvan az a képesség, hogy úgy lépjen ki egy érzelmi vagy gondolati gödörből, hogy akármennyire is furcsa, de több lesz általa! Már csak azért is, mert térdre állt, majd felkelt, miután elesett. Micsoda önbecsülést ad majd ez később! Más, lehet, félúton már feladta volna!
Minden pillanat érted van, minden történés, választás, legyen az hosszabb út, zsákutca, gödrös, kátyús földút, sima betonút, mind-mind kell ahhoz, hogy itt legyünk, úgy, ahogy most és itt , ezek nélkül a döntések és tettek nélkül nem lennék azok, amik vagyunk. MOST és ITT!
Nyitott kézzel szeretni pedig nem kis feladat megtanulni. Egyik kézzel magamat, a másikkal a másikat. Ha kéri.
Mások falait csak akkor tudod bontani, ha ők is falnak tekintik és akarnak mögüle kibújni. De azzal, hogy felismerted a tieid, és bontogatod, példát adsz másnak. Ezzel lebonthatja saját falait.
nagyszerettel:
kisjunik (uni)
Ez az írásod nagyon szíven ütött, mai napig is emlékszem rá.
Ez az írásod pedig szintén szívemből szólt, minden egyes gondolata, szava kiabál itt belül bennem, köszönöm, hogy megírtad. Engedd meg, hogy hozzáfűzzem a saját kis megélt tapasztalásait, lehet, van benne olyan, ami együttgondolkodásra serkent és hasznos.
"Olyan kis szeretetbomba, aki azt hiszi, hogy le tud küzdeni minden falat, segíteni tud mindenkinek."
Furcsa ez a fal dolog. Velem is előfordul, nagyon is érdekes módon. Ugyanis néha magamat csapom be és azt hiszem, hogy nem is fal, hanem kapaszkodó! Aztán egyszer csak leesik. Kellett ez a fal! Kell időnként a csend! Meg kell ismerned saját magad és a mások reakcióit! S ha már erősödsz, tudod kezelni majd ezeket a helyzeteket: nem kérnek a segítségedből, sőt, félreértenek, bántanának, kinevetnének, piszkálnának...
Ezért továbbra is teszem, amit a szívem diktál és tanulok minden reakciómból és helyzetből.
Azt gondolom, nem vagyunk tökéletesek. Szerencsére. Falrakásban sem. Mindig marad egy pár rés a téglák között... ahol beszivárog a hold fénye vagy a nap sugara. Legyen ez egy szép vers, egy halk dallam, egy szép látvány... egy kedves emberi szó...
Mert van olyan, hogy kapaszkodóink (bennünk) korlátokká válnak és védőfalaink magányvárunkká lesznek, s ameddig ezt fel nem ismerjük, nem tudunk érdemben segíteni máson és az ő magányfalát bontogatni. Nem is dolgunk. Minden ember fenség, észak-fok, idegenség, s mégis... hagynod kell, hogy megérintse belül a változás szele és akarjon kitörni, mert a rosszul egymásra rakott kövek lassan maguk alá temetik ...
Az egyetlen ember, akin segíteni tudsz, saját magad. Bár ez se megy mindenkinek.
Az emberek nagy része nemhogy magába nem néz bele, de nem is tudja megfogalmazni és kimondani a benne lévő érzéseket, gondolatokat.
Ezért van szükség RÁD!
Ezzel segítesz nekik, hogy önmagadat próbálod feltérképezni! Hogy kíváncsi vagy! Hogy mered! Akkor is, mikor fáj!
Hiszem és tudom, hogy mindenkiben megvannak odabent a válaszok, ha a jó kérdést teszi fel magának az ember. Mindenkiben megvan a képesség, hogy hallgasson arra a kicsiny kis belső hangra, ez az! Ez az! Vagy hogy, hmm, nem, ez nem az én utam, nem az én dolgom. Mindenkiben megvan az a képesség, hogy úgy lépjen ki egy érzelmi vagy gondolati gödörből, hogy akármennyire is furcsa, de több lesz általa! Már csak azért is, mert térdre állt, majd felkelt, miután elesett. Micsoda önbecsülést ad majd ez később! Más, lehet, félúton már feladta volna!
Minden pillanat érted van, minden történés, választás, legyen az hosszabb út, zsákutca, gödrös, kátyús földút, sima betonút, mind-mind kell ahhoz, hogy itt legyünk, úgy, ahogy most és itt , ezek nélkül a döntések és tettek nélkül nem lennék azok, amik vagyunk. MOST és ITT!
Nyitott kézzel szeretni pedig nem kis feladat megtanulni. Egyik kézzel magamat, a másikkal a másikat. Ha kéri.
Mások falait csak akkor tudod bontani, ha ők is falnak tekintik és akarnak mögüle kibújni. De azzal, hogy felismerted a tieid, és bontogatod, példát adsz másnak. Ezzel lebonthatja saját falait.
nagyszerettel:
kisjunik (uni)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése