***
Az erdő
A remete az erdőben élt, viszonylag nyugodtan, csendesen.
Ő maga választott ezt – és elégedett volt.
Figyelte az erdőt, és figyelte a madarakat, bogarakat, négylábúakat külön külön is. És mindig elbűvölte az a rend, ami akár csak egy kis fészekben – és az egész erdőben uralkodott.
Ebbe a rendbe beletartoztak a kirándulók is…
Akik jöttek, minden évben jöttek, és a remete már tudta: itt az idő, hamarosan zajos lesz az erdő, és újra indul… megint újra indul… ahogy mindig.
El is jött az a reggel, amikor a remete háza előtt elhaladó ösvényen feltűnt az első, a Húszéves.
Hátizsákja tömve, a tekintete magabiztos, elszánt, mosolyog, és látszik, biztos benne, hogy övé a világ.
– Jó napot! – int vidáman a remete felé – gyönyörű az idő!
– Az, gyönyörű… – int vissza a remete, és megkérdezi, amit mindig. – No, és hová indult?
– A folyóhoz. Azt mondják, csodálatos tavasszal.
– És mondja csak, mi van abban a nagy hátizsákban?
– Étel ital, iránytű, könyv, telefon, váltóruha, kulacs, termosz, még egy kis kávéfőző is. És vékony matrac, egy mozdulattal nyitható sátor, némi édesség, keksz, két akkumulátor a telefonba, mert zenét is hallgatok, aztán…
– Ne mondja tovább – nevetett a remete – látom készült.
– Én igen. Be akarom járni az egész erdőt, látni akarok mindent!
– És mondja, hol fog aludni?
– Bárhol. Ahol az este ér… akárhol!
– Társa? Nincs senki, akivel jött?
– Most nincs, de majd megismerkedem valakivel. Tudja… kirándulók… biztos vannak még rajtam kívül. Nyitott vagyok a barátságra – és az öregre kacsintott.
– Sok szerencsét! – nézett a remete a fiú után, aki még szélesebben mosolygott, visszaintegetett, és bevetette magát az erdőbe.
A szép idő sokakat csábít az erdőbe…
Nem sokkal később újabb hátizsákos érkezett az ösvényhez.
Előre köszönt a remetének, majd megkérdezte tud-e neki segíteni?
A remete ismerte már… ha nem is személyesen, de tudta, ő a Harminc éves.
– A forrást keresem – mondta a férfi. – Régebben már jártam erre, de akkor csak mentem hegynek fel, dombról le, és mire indulnom kellett haza, azon kaptam magam, alig láttam valamit az erdőből.
– Hát persze, a tapasztalat sokat segít… És mondja, hol a holmija?
– Ott van a bokor mellett. Nem hoztam sok mindent. Iránytű – mert legutóbb eltévedtem –, ennivaló, távcső, ragtapasz… legutóbb ez is kellett volna. És szúnyogriasztó… – mosolygott.
– Aludni tud valahol?
– Igen, már kinéztem a turistaházat nem messze… hogy nyitva van-e, nem tudom. De van sátram is.
– És mondja, egyedül jött? Nincs társasága?
– Két barátommal megbeszéltem, hogy följebb, a folyó mellett találkozunk holnap délelőtt. Otthon még nem tudták biztosan, mikor indulnak, és mikor érnek oda, de jártak már erre… szeretik ezt az erdőt… azt mondták, eljönnek.
– Sok szerencsét… a forrást az ösvény végén, a bal oldali elágazásnál találja… jó utat! – nézett végig a remete a kirándulón.
A férfi bólintott, megköszönte az útbaigazítást, felvette a hátizsákját, és magabiztos léptekkel indult el az erdei úton.
Néhány csendes óra következett, a remete megebédelt, aztán kiült a ház elé. Kis délutáni szunyókálás a jó levegőn…
Léptek hangjára ébredt, amelyek nem voltak hangosak, zavarók… de megérezte, hogy valaki közeledik.
Újabb erdőjáró… ma valószínűleg az utolsó. Őt is ismeri.
Ő a Negyven éves.
A férfi majdhogynem ismerősként nézett a remetére, és az is őrá.
Személyesen még soha nem találkoztak… de tudtak egymásról.
– Jó napot – mosolygott a férfi – leülhetek egy kicsit én is a padra?
– Ó, hogyne, jöjjön csak – invitálta kedvesen a remete – jó pár szót váltani valakivel… csendes volt a délután.
Aztán mégsem szóltak, csak ültek, hallgatták a madarak énekét, odatartották az arcukat a szellő simogatásának.
– No, és merre tart? – törte meg a csendet a remete.
– Először a turistaházba megyek, szeretnék helyet foglalni magamnak néhány napra. Apránként járom be a környéket. Most a turistaház körül mozgok majd… illetve mozgunk. Estére jön még valaki… – és melegség öntötte el az arcát.
– Jól hiszem, hogy nem a bátyja van az öccse? – nézett huncutul a remete.
– Nem ám… szerencsére. Az kéne még csak! – és a férfi is nevetett. – Nem, az illető kedves hangú, hosszú hajú, okos, és elbűvölő. Ezekből nem sok illik sem az öcsémre, sem a bátyámra…
– Látom, nincs sok holmija…
– Nem, csak a legszükségesebbek. Az előrejelzés szerint szép idő lesz, nem kell sok ruha, a falu sincs messze, ha valami kell, meg tudjuk venni. A turistaház vezetőjével beszéltem, azt mondták, reggelit, és egyszerű főtt ételt is tudnak adni. Tudja… kirándulni szeretnék, jól körülnézni az erdőben, a forrásnál, a folyónál… És ha nem jut rá idő, eljövünk a jövő hónapban is. Nem akarok rohanni… Élvezni szeretném végre, amit teszek, megismerni, ahol vagyok… kiélvezni a pillanatot, a helyet… a helyzetet.
– Akkor a turistaházban alszanak…
– Igen… Sátrazni nem volt kedvem. De ki tudja, legközelebb lehet, hogy sátorral jövünk.
– Jövünk?
– Igen… Tudom, kivel jó… kivel tudom jól eltölteni az időt, és ő is örömmel jön velem. Ez az igazi…
A remete nem szólt, csak mosolygott magában.
Ültek még csendben egy kicsit, aztán a férfi felállt, felvette a hátizsákját, megigazította a ruháját, és a remetére nézett.
– Indulok… nem szeretnék elkésni.
– Azt jól teszi – állt fel az öreg is – ne várakoztassuk, akinek hiányzunk, ugye?
A férfi arcán ismét megjelent a meleg mosoly.
– Nem is tudja, milyen igaza van – mondta, majd kezet fogott a remetével, megköszönte a pihenőt, és elindult az erdőbe, végig az ösvényen, el a forrás mellett, át a folyó két partját összekötő hídon, hogy odaérjen a turistaházhoz, ahol várja már valami… Valaki.
„Nem is tudom, milyen igazam van?” – mondta ki majdnem hangosan a remete este, amikor már az ágyban feküdt. „Dehogynem tudom. Nyolcvan éves vagyok… annyi mindent tudok már. De egyik sem olyan fontos, mint amit maga mondott, fiam. És erre pont elég volt az a negyven év, amivel maga előtt járok.”
Azzal a fal felé fordult, és békés álomba merült.
A hold akkor bújt ki a közeli hegy mögül, és szórta ezüst fényét az erdőre.
Fészbuk: Méredzkedés
pardipetra.atw.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése