Mezei Mária: Hoztam valamit a hegyekből

Mindig is vonzott a színészet, eljátszani a gondolattal, a karakterrel, mindenhez alkalmazkodni tudni és mindig más lenni... 16 évesen fel is mentem Pestre, de nem találtam a címen az embert, aki időpontot adott. Hazajöttem, nem bánkódtam, tovább léptem, másfelé kalandoztam.

Ha belegondolok, nem is egyszerű így élni. Mindenki lehetek, s közben magam vajon lehetek-e? Tudok a szerepekből kimászni vagy minden negatívsága is belém ragad, miután a pozitívot beépítem magamba?

Nagy kegyelem ez és nagy csapda is egyben. Mert hogy megtudhassuk és kíváncsiak maradhassunk  legyünk önmagunkra, nem engedhetjük, hogy a fény, ami éltet, egyben felemésszen.

Csak azok olvassák, akik képesek átlátni a szubjektív valónak kikiáltott illúziókon, akik érezték már, hogy a szabad akarat fontos és a csodák bennünk vannak, de mint Isten ujjlenyomata, és mint a táguló univerzum.

Egy régi sztár, Mezei Mária vallomása a háború utáni túlélésről.

Máté Bence fotói

Minden fotóján látszik a befektetett energia és a türelem. A jó látásmód és a jó hozzáállás. Érzeni, hogy szereti, amit csinál. Megnéztem az életéről szóló kisfilmet s nagyon szerencsés embernek tartom. Nem született gazdagnak, nem született "jó" helyre, egyszerűen csak odaadó munkával hozta létre, kreativitása és kitartása által megvalósította azt, amiben hitt. Az a bizonyos belső hajtóerő és az akarat szava, a görcs nélküli: "NEM adom fel, teszem, mert ez a dolgom" szava. Kitartása eredményt hozott. 4-szer nyert. Minden tiszteletem felé, ebben a káosz világban csodálatos látni a szorgalom, az elkötelezettség és a kitartás gyümölcsét. További fotói itt elérhetők:

http://www.matebence.hu/

 

Vaszhitti: Vizualizáció

ismerős nyomok, ez már egy járt út, mégsem ugyanaz... Elhajló fűszálak, egy alom... mi hagyta? Talán valami megsebzett vad?
Beszívni a földnek illatát. feküdni és csak ringani megtartó gyökerek tenyerén. Most ölelő ez a kemény talaj, a rögök hirtelen puha mohává szelídülnek, nézem tovább, van-e felhő az égen.
Érzem, mennyire anyag vagyok, és mily kevés, ami oly nemes: mint szikkadt sár, bogáncs, kéreg és apró tűlevelek.
Eggyé lenni ezzel: az örök lendülettel, ahogy szikrázva fordul egyet, kettőt, sokat. Csillagok útjában a tükör, mely megvillantja néha sorsomat.
Ha jössz velem Te is, tudnod kell, ez már rég nem álom, nem adhatok mást, csak a konok valóságom.
Ha kell Neked, kelljen a gally is, a kavics, a csikorgó fagy, elhagyott csigaházak, lepkék, ahol nem terít rád az éj puha kelmét...
EGÉSZség ez a merészség, hogy mertünk zuhanni, és eltűnt az irány, és lett minden kék és csillogó, és legyőztük a hiányt!!!
Átragyogva egymáson mindig csak egy másért, szolgálva és szeretve az örök királyságért.


2014. október 14. Vaszhitti

Csendes ősz

"Tarka lepke merre jársz?
Véget ért a lenge tánc
Itt az ősz, csendes ősz,
lopva lép a fürge őz."

(Fésüs Éva)

Lily Greenwood
festménye







 

Levél magamhoz, hogy emlékezzek

Motto: A szeretet nem akar (nem vár el) semmit. Ami akar, az a vágy. (Feldmár)

*** Szeretettel egy újabb levél Ritocskától: ***

Drága Én!

Ahhoz, hogy minden számodra jó legyen, még sokat kell tanulnod. Ezért most leírom Neked, mikre figyelj az utad során!

Legfőként arra kérlek, fogadd el önmagad olyannak, amilyen most vagy. Ne félj ezt megtenni, nincs mit veszítened, hiszen, amikor csak kedved tartja, mindig lehetőséged van változtatni magadon. Addig meg az a legjobb, ha önmagad így szereted. Szeresd önmagad, úgy, ahogy vagy!

Lásd magad valóban! Légy magad számára gyönyörű (kívül, belül) úgy, ahogy vagy. Ne másokhoz mérj, ne versenyezz! Csak lásd magad tisztán! Ne legyen lelkiismeret furdalásod emiatt! Hiszen nem vagy ezzel egyedül. Az egyetlen, ami miatt másokat ez zavarhat az, hogy ők nem képesek így látni magukat. Ez viszont nem a te problémád.

Nyárutó

 

Szimpla W

Nyárutó

Nyár este volt.
Olyan, ahol csendben búcsúzik a nyár,
S rőt mosolyában még alkalmat talál
A tovatűnő tücsökírta óra, halvány utószóra.

Még minden élő volt.
Mint a virág, mi fellángoló szirmai között
Gyászolja a lelket, mi beleköltözött,
S új életre várva, bátran feledkezik elhulló magába.
Még fényes volt a reggel.
De már megcsalt mindent áruló hideggel.
Maradj még! Ne légy hozzám idegen!
Kéklő égszemeden ősz néz majd ködhidegen!
- Maradok örökre - szólt a nyár válaszul
Az ősz is én vagyok, ha velem változol.

Sz.I./ Szimpla W

A TUDATALATTI TÍZPARANCSOLATA

„Hatalmas energiák szabadulnak fel az emberi életben akkor, amikor nincs eltérés abban, ahogy gondolkodunk, amiben hiszünk, és ahogyan élünk"

http://domonyi.aries.hu/letoltes/tudatalatti.pdf

varázslatos helyek

varázslatos helyek

bemutató inditása

Lowry: Az emlékek őre - A tudás és hit diadala

A gyerekeknek, akikre a Jövőnket bízzuk
1
Közeledett a december, és Jonast lassan elfogta a félelem. Nem. Ez nem jó szó, gondolta Jonas. A félelem az a mély, émelygős érzés, amit egy várható szörnyűség vált ki. Félelmet egy éve érzett, amikor egy azonosíthatatlan repülőgép kétszer is átzúgott a közösségi telep fölött.
Ő mindkétszer látta. Hunyorogva felnézett az égre, s tekintetével követte a csillogóan fényes, sugárhajtású repülőt, melynek körvonalai kissé el is mosódtak a nagy sebességtől. Egy másodperccel később a hajtómű süvítése is felhangzott, majd pár pillanat múlva ugyanaz a gép újra átszelte az eget, ezúttal az ellenkező irányba tartva.

Ritocska: Levél a számomra kedvesnek, hogy tudja

Ritocska régi, jó ismerős, s bár még csak képen láttuk egymást, csodálatos lélekutat jártunk be együtt, néha egymást segítve, néha egymásból merítve, néha egymást továbbgondolva, írásai szívből és szívhez szólóak, s ha ma már nem is ír, boldog anyaságban tölti most mindennapjait, ezzel is bizonyítva, hogy igenis jó utat választott, a szeretet útját, a megbocsátás és elfogadás újraértelmezésén keresztül a hála állapotáig eljutva.

Nagyon köszönöm kedves, kreatív, gondolkodó, érző személyiségét, többször is érdemes elolvasni ezen írását, lévén a párunkat mi választjuk, s ők a legnagyobb leckéink az életben. Minden kapcsolat áldás vagy tanítás.

Kívánom mindenkinek, hogy csak egyszer is, de jusson neki ilyen érzés és tudjon így lezárni és elengedni egy kapcsolatot.

****

Drága!
Sokat köszönhetek Neked. Sokkal többet adtál, mint, amit valaha is reméltem volna. Engedd meg, hogy leírjam milyen hálás vagyok Neked, azért, hogy nem voltál itt.
Hálás vagyok Neked, mert mikor elmentél rádöbbentem, hogy szeretek. Ez volt a szeretet leckéjének első fejezete. Először meg kellett tanulnom, mi a különbség szeretet és szeretet között.

Vidd hírét az Örökkévalónak

A Vidd hírét az Igazaknak folytatása
Marlo Morgan

`A világhírű kultuszkönyv, a Vidd hírét az Igazaknak folytatása! Az amerikai írónő, akárcsak Vidd hírét az Igazaknak című első regényében, most is Ausztrália különös, ősi kultúrákat őrző világba kalauzolja olvasóit. A történet főhőse egy bennszülött ikerpár, akiket már a születésükkor elszakítottak egymástól, és akik évekkel később, a Föld két különböző pontjáról útra kelve újra egymásra és törzsi gyökereikre találnak. A Vidd hírét az Örökkévalónak olyan értékeket fedeztet fel velünk, mint a kölcsönös elfogadás, az ítélet nélküli odafordulás, a határok nélküli nyitottság és az őszinte kíváncsiság teremtő ereje. A szemléletbeli változtatás szükségessége egyszerűnek hangzik, de csak egy kultikus erejű szöveg képes cselekvésre ösztönözni bennünket. Az írónő üzenete pedig most is az, mint az első könyvében: lehet máshogy, lehet jobban élni.` (Libri)

online könyv: http://terebess.hu/keletkultinfo/orokkevalo1.html

Ausztrál őslakos fohász: http://www.youtube.com/watch?v=9LloDePqw-M


***

Bónusztrack:

https://www.youtube.com/watch?v=WlbEgXpXSuI

Edinának szeretettel:




A két film (Samsara és Baraka) a jobb oldali sávból kiválasztható, teljes filmek.

***

Mire való a hang, a szó? Gyógyításra... ♪ ♫ ♬

Néha tetteink nincsenek szinkronban gondolatainkkal, érzéseinkkel, szavainkkal. De amikor kellő számú (akár kudarcból is induló) lehetőség felé nyitunk, még ha nem is tudjuk pontosan, mit akarunk, már a sok "nem akarom" pont ez irányba terel minket: ráérezni arra, mi is az, amit igazán, szívből, őszintén és valóban szeretnénk. Néha jó elveszni a zenében és a legegyszerűbb, legősibb bölcsességekben is.

***
 
„A tetőpontra az jut, aki tudja, minek örüljön, aki a boldogságát nem tette másoktól függővé, aki nem nyugtalankodik, aki bízik önmagában... Ami könnyen elérhető, az a felszínen csillog. Ami érték, olykor fénytelen, és a mélyre kell leásni érte! Amiben a sokaság élvezetét leli, sivár és illanó gyönyörűséget kínál. Amiről én beszélek, az a felszínről nem látható, a bensődben derül. Szórd el, ami csillog és az igazi jóra vesd tekinteted! Örülj a magadénak! Hogy mit jelent ez? Téged és éned legszebb részét! Szeretnéd tudni, honnan ered? Ha szándékaid becsületesek, cselekedeteid helyesek, lelkiismereted nem zúgolódik..., akkor egyenes gerinccel járhatsz az úton, amit életnek nevezünk...”
‪Seneca‬


https://www.youtube.com/watch?v=xk3BvNLeNgw



*****

...e zene szer s etet, s szerfelett szeret..


https://www.youtube.com/watch?v=P7YMI39sObY
Pink Floyd: Marooned

Vigyázz a madárra

Oly gyakran elfelejtjük, hogy nemcsak a költők, írók tárházában kell melegednünk, idézzük hát meg a fiatalkori élményeket. Generációk nőttek fel a Szállj, szállj fel magasra nótán, és talán fel sem fogtuk akkor, milyen mély értelme van a dalszövegeknek. A fülbemászó dallam pedig csak bónusz. Rezgésemelő.

******
Révész Sándor (Piramis) dalát Ákos énekli:

Ember, a világ két kezedtől sír
Egyikkel a kerted ásod, másikkal a sírt
A másik tudod bőven várhat rád
Építsd a kertet hát tovább
s közben a Mindent jól vigyázd

Vigyázz a madárra ha kertedbe repül
Őrizd meg a csendet, el se menekül
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll
Vigyázz a madárra, ha válladra repül
Amerre a szíved, arra menekül
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll

Ember a világból csak a sajátod érdekel
A szükség határát ritkán hagytad el
Azontúl szintén van világ
Gondolhatod: ott gondolnak rád
S értünk a mindent jól vigyázd

Vigyázz a madárra ha kertedbe repül
Őrizd meg a csendet, el se menekül
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll
Vigyázz a madárra, ha válladra repül
Amerre a szíved, arra menekül
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll

Aranyosi Ervin: Légy újra a régi…(biztató)

Mosolyköltő... éveken át varázsolt mosolyt az arcunkra:

Drága, jó barátom, mond mi történt veled?
Mi lett terveiddel, mit szült a képzelet?
Hova tűnt megannyi csodás célod, álmod?
- Úgy érzem a helyed, sehol sem találod?

Hová tűnt a kedves, életvidám barát,
kinek szívét, lelkét mosoly hatotta át?
Hová lett pozitív életfelfogásod,
hogy minden napodat sötétebbnek látod.

Miért vagy szomorú? – Tudom, hogy csalódtál!
A csalódás sötét tengerén hajóztál.
Ébredj álmaidból, térj magadhoz végre,
újra tiszta szível, vesd szemed az égre!

Lásd, a jövő szélén egy torony világít.
Tartsd rajta a szemed, – lásd apró szikráit, -
mutatja az utad. Emelkedj a fénybe!
Kezdj el újra bízni, minden kedves lénybe’.

Emeld hát fel fejed, napod újra fel kel,
csodáld a világod, minden újabb reggel.
Szeresd azt, kit szemed a tükrödben látott,
engedd, hogy megéljen boldogabb világot!

Ne hurcold terhedet, könnyíts rajta, kérlek!
Indulj el utadon, én majd elkísérlek!
Minden, miben hittél, lásson napvilágot!
Hadd kaphassam vissza a régi, jó barátot!

http://versek.aranyosiervin.com/baratsag-csalad/aranyosi-ervin-legy-ujra-a-regi-biztato/

engedd

"...Elment a nap,
ahogy mindig szokott.
De túl sok van már,
amit még itt hagyott.
Ami félig van kész,
az ma félig marad.
Engedd, hogy a dolgok
most nélkülünk változzanak."

http://gitartab.hu/hu/tab/balazs-feco/erints-meg/35319

Szabó Éva: Hét csoda

Tudod, mi volt a hét csoda?
egy újszülött kis homloka,
egy falevélen az az ér,
amely a gyökeréig ér,
egy szó mely idejében jött,
egy darab ég a csend fölött,
egy kéz, amely utánad nyúlt,
mikor csillagod földre hullt,
télen egy jó meleg szoba,
s ha szépen érkezel... Oda.

A csend

Évekbe telik, amíg az ember rájön, hogy tulajdonképpen mi is a vágya, évekbe telik, amíg kibogozza az igazságot az elvárások, a programok, az utánzások tömegei közül. Teréz anya mondta, hogy a legjobb ima, ha az ember a szíve csendjére hallgat.
‪FeldmárAndrás‬


A Csend Élet. Valódi élet.. a csend hordozza az ébredést. Pont fordítva, mint a fizikai világban. Ott az álomból a zaj ébreszt. Ha valódi ébredést keresel, azt a csendben találod, de meg kell hallanod, s nem a füleddel. Lehetsz csata közepén, zakatoló gyárban, autópályán vagy lokálban, otthoni veszekedés közepén vagy a tenger partján: ahogy az atomok között ott sejlik a semmi, a zajok között is van csend.
Ám vigyáznod kell: az örök változásban semmit sem tehetsz állandóvá, de nyakon csípheted az egymást követő mostokban.
Két szó között, két gondolat között, két zaj között. Ez a csend meglelhető, átélhető, élvezhető, és ami a legszebb: meghosszabbítható..
(részlet Barkó Judit 'A Királynő' c. könyvéből)

***

Biegelbauer Pál: Érintés
Arról szeretnék írni, amiről sem beszélni, sem írni nem lehet. Arról, ami nem fér bele a szavak mindig szűknek bizonyuló ketrecébe. Megtapasztalhattuk, mindahányszor a beszéd túljut a mindennapok egyértelműségén, tétovává válik, cserben hagynak a szavak és marad a csend. Közölnivalónk hídjának marad az érintés. Az érintés, mely túl van a szavakon, túl a csenden. Az érintés, amely túl van a test bármely pontjának találkozásán a másik testtel. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek - ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dús lombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté. ...
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolat szülte tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbe sűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljessége. Minden szóban a teljesség van jelen. ...
Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.

***

"A csend is más... Pedig ugyanúgy csend. A szó, a hang hiánya. Mégsem ugyanaz. Mert nem mindegy, kivel vagy csendben. És miért. A csend lehet teljesen süket. De lehet hihetetlenül zajos. Lehet benne nyomasztó üresség, de lehet benne madárdal, tengermoraj, erdősusogás, esőkopogás, szerelmes suttogás. Bármi lehet. Mert csak attól függ, kivel vagy csendben. Mert nem mindegy, hogy a csend kínos feszengés, vagy megnyugtató egymásba olvadás. Az egyiktől futva menekülsz, a másikért bárhová elmennél. Mert vágysz rá. Erre a csendre."

(Csitáry-Hock Tamás)

love

"Nézem, ahogy az emberek nőnek ki a földből. Néhányuk dülöngél, mint a vihar verte fák. Bőrük harmat, lelkük nem talál alatta otthont. Mások rohannak, mint a köhögő gépek, melyek sietve kapaszkodnak a méterekbe. Tapossák, kergetik a jövőt. Aztán egy fiatal nőt látok, aki két gyermekével remegve áll a betonon. Soványabban vannak öltözve, mint a levegő. A földre pillantok. Nincs gyökerük. Valaki kitépte őket. Mégis gyönyörűek, ahogy egymás kezét fogva állnak. Mosolygok. Mert megértem, hogy ők hárman orchideák a rohanó gazok között. Szeretnek, összetartoznak, otthont jelentenek egymásnak. Szégyellem, hogy ide jutott a világ.

A hibáimra gondolok. Elrontott pillanatokra. S végre megértem, el kellene fogadnunk, hogy nem vagyunk tökéletesek. El kellene fogadnunk, hogy senki sem az. Úgy kellene szeretni egymást, hogy mikor rám nézel, tudod, a hibáidat is én választottam, és ugyanúgy kellenek. Mert nincs rossz, ha igazán szeretsz és én is tiszta szívből szeretlek. Egymásért kellene hát élni, hogy elengedjük végre a félelmeket. Mára ezt kívánom mindenkinek: Otthont, melyben valakinek orchideák lehettek." (Peter Noel)

***
Müller Péter jó tanácsa a nőknek:
"Óvakodj attól a férfitól, aki nem királynőnek lát. Nem látja igazi arcodat-mert nem szeret. Aki szeret, és amíg szeret: fölfelé néz rád. Óvakodj attól, aki benned a szolgát, az anyukáját, önzésének eszközét, vagy birtokát látja csupán, és nem az önérzetes nőt keresi. Óvakodj attól, aki tart a méltóságodtól és az öntudatodtól, mert kisebbnek érzi magát melletted. Élni talán tudsz egy ilyen emberrel, hiszen az élet a kompromisszumok művészete is-de boldog nem lehetsz vele. Hogy szeret-e valójában, vagy csak érzelmileg, vagy más okból függ tőled, onnan tudod tévedhetetlenül megállapítani, hogy mennyire érzed magad szabadnak mellette."

***
A világ legnagyobb titkát írhatnám most le, ha tudnám: hogyan születik meg a szeretet? De nem tudom. Kérdeztem az angyalt - de nem súg. Addig maradjon, mint minden csoda az életben, érthetetlen.
Müller Péter 

***

Mi is a szeretet?

Ezeken, az érzelmi hullámokon túl, és a táplálás gesztusán is túlmenően, ez az erő egy, a fizikai síkon is folyamatosan jelen lévő, a létezést lehetővé tévő erő, az EGYBETARTOZÁS ereje. Összetartó erő. Ez az erő tartja egyben a Föld bolygót, ez vonz minket konkrétan a földhöz, ezt hívjuk úgy, hogy kohéziós erő. Ettől az erőtől van megfogható anyag, amely egybe összeáll, ettől képesek a Naprendszer bolygói egy rendszert alkotni a Nappal. Ezen erő által keringeti maga körül a bolygókat a Nap, de ezen erőnél fogva kering Ő maga is a Galaxis centruma körül, együtt a Naprendszerrel, és együtt a többi másik Napokkal is. És még a Galaxis is kering, a többi Galaxissal együtt a Metagalaxis középpontja körül, amely ezeket, a hatalmas Galaxisokat is mind összefogja. Ez a Szeretet.

Részlet Laár András Kiderülés című könyvéből.

****

"Az egyik pillanatban még itt vagyunk, a másikban már el is távoztunk. És csupán ezért a röpke pillanatért mekkora hűhót csapunk: mennyi erőszakot, mennyi ambíciót, szenvedést, viszályt, haragot, gyűlöletet gerjesztünk! Csak ezért a rövid pillanatért! Egy állomás várótermében ülünk, és miközben a vonatot várjuk, óriási zsivajt csapunk: egymás haját tépjük, vérig sértjük a másikat, birtokolni, főnökösködni, uralkodni próbálunk másokon - politizálunk. Aztán megjön a vonat, és mindenki örökre eltűnik, mintha ott se lett volna." Osho


***
a szeretésen
kívül minden emberi
tett: romépítés

Fodor Ákos 

A szeretet, mint védjegy

Ez az előadás a világ legnagyobb "átverését" leplezi le, amit jelenleg a „szeretet” nevében elkövetnek férfiak, nők, apák és anyák. Az előadás lépésről-lépésre tárja fel az igazságot arról a családokon belül elkövethető károkozásról, amely lényegét tekintve ÁLSZERETET, és amely oly sok szenvedést okoz. 

Videó és a könyv folytatása

http://suutari.shp.hu/hpc/web.php?a=suutari

Itt hamar át lehet futni az előadás szövegét:
http://www.shp.hu/hpc/userfiles/suutari/paeli_suutari_a_szeretet_mint_ve...

A Suutari levelek

A Suutari levelek




Ezt a könyvet elsősorban a fiaimnak írtam, Tamásnak és Bálintnak, hogy nagyobb esélyt kapjanak az élet csapdáinak elkerülésére. – Emlékszem, mindig szerették, ha meséltem. Régóta úgy éreztem, jár Nekik egy különleges mese az életről, amitől nem alszanak el... Amitől, inkább „felébrednek”.

Így született meg ez a történet. Valódi műfaja, számomra inkább „tanító regény”. Mások szerint egy „Párválasztási Kézikönyvhöz” áll a legközelebb, amit minden szülő nyugodt lélekkel odaadhat kamasz gyermeke kezébe. Igyekeztem úgy megírni, hogy igazi szellemi kaland legyen végigolvasni mindenkinek: fiataloknak és idősebbeknek, párkeresőknek és házaspároknak, lányoknak és fiúknak, nőknek és férfiaknak egyaránt.

Ez a könyv egy különleges „erős” tükör. Ha belenéz, javaslom, nézzen szembe bátran azzal, amit lát. De kérem, olvasás közben hagyjon időt magának, hogy feldolgozza az új információkat. Néha tegye félre a könyvet! A regény fokozatosan „tanítani”fogja Önt, de ha túlságosan siet, esetleg zűrzavarba kerülhet a sok feldolgozatlan gondolattól. Ettől szeretném megóvni.

Végül, had osszam meg Önnel, hogy van egy nagy álmom. Szeretnék olyan társadalomban élni, ahol a gyermekek újra megbízhatnak a szüleikben, a nők és a férfiak pedig egymásban.

Őszintén remélem, hogy ez a könyv – a maga módján – hozzájárulhat ennek megvalósulásához.

Paeli Suutari

Vénember: Festéklekvár

Amikor valamiért elfáradok, és nem akarok gondolkodni már, vagy amikor nem vagyok fáradt, csak éhes, ide járok... A meséi kifogyhatatlanok, humorosak, ügyesen beleszőtt és elrejtett életbölcsességekkel, és egyébként is behaltok a szövegétől... :-))Véneknek is való vidék :-)

*****

Ez mindig nagyapám feladata volt. 

Amióta Márianosztráról hazajött, túl egy agyvérzésen, már csak kisebb feladatokat tudott ellátni a ház körül. De amit tudott, azt nem engedte másnak! 

Ilyen volt a bodzalekvár főzése is. 

Azt mondta, hogy ez az ő feladata. Nagyié majd az lesz, hogy kimossa ruhánkból a nyomokat. 

- De azt nem lehet!- és mosolygott a bajusza alatt. - Jól fest a leve! 

Legalább öt vödörnyi bodzát szedtünk. Így mondom: szedtünk, pedig én leginkább csak az ő kezét szorongattam végig. Jó kis hátráltatója voltam. De végülis együtt szedtük... 

Aztán otthon jól kimosta, lecsöpögtette, mad egy nagy tálba szedegette a bogyókat. 

Aprólékos, egész napos munka volt. De nem unatkoztunk. Csodaszép meséket mesélt nagypám, miközben a tálban lassan szaporodott a bodzahalom. 

Olyan érdekes mesék voltak ezek. Mint ha nem is igazi mesék lettek volna. Olyan bácsikról szóltak, akik egy kicsi szobába voltak összezárva évekig. Egyik sem tudta, hogy miért! Nem láttak napot, erdőt, mezőt, virágokat, nem láttak madarakat, felhőket... Közülük az egyik pap volt. Ő volt a hangulatfelelős. Hozzá bárki forulhatott, ha szükségét érezte. Gyóntatni ugyan nem tudott, mert azt hatszemközt kellene az úrral, itt meg ugye többen voltak. De aztán valaki kitalálta, hogy ha a többiek háttal körbeállják a gyónót és a papot, akkor ők a gyóntatószék... 

És így tettek. 

Bár meggyónni nem nagyon akadt mit, legfeljebb rossz gondoltaikat, türelmetlenségüket, és néha meg-megingásukat hitükben, bár ez mindig csak érintőleges, és soha nem végleges volt. 

Aztán egyikük furcsa dolgokat kezdett dugdosni priccse alatt. Mindenféle apró holmit. Ha kérdezték, annyi volt csak a válasz: - Majd meglátjátok. Ezekkel kiszabadulunk! 

A többiek csak mosolyogni tudtak ezen. - Biztosan elment az esze!- mondogatták magukban. 

Egy napon aztán kirakta gyűjteményét priccse szélére, majd egyik ingét feláldozva, azt a sámlira feszítve, festeni kezdett. 

Akkor látták csak, hogy mindenféle olyan eszköz volt a kincs, ami festéshez elengedhetetlen. 

Igazi festék, csak a zöld volt, az is csak egy kis dobozkának az alján, ami a kerítés festésekor maradt ki... 

A többi színt nagyon találékonyan ételmaradékokból, és mindenféléből állította elő. Volt abban a lekapart faltól,  a priccs rozsdájáig szinte minden. 

És festett! 

A többiek ámultan nézték, ahogy átszellemült arccal viszi fel egyre másra a színeket, foltokat, s lassan alakulni kezdett egy gyönyörű világ! 

A zöld minden árnyalata ott pompázott azon a csodálatos tájképen! Oyan szikrázóan zöld, volt, hogy amint nézték, szinte érzték a fű, a lombok és a virágok illatát! 

Olyan valószínűtlenül szép volt, hogy teljesen beleélhették magukat a tájba. És szabadokká váltak ahányszor ezt a képet nézték! 

Egy alkalommal az egyik őr megjegyezte, hogy ha valaki így tud, az miért giccset fest? 

- Hiányzott már ez a szín az életünkből. - volt a válasz. 

  

Nagyapám amíg mesélt már régen átválogatta a bogyókat, majd egy paszírozón lassanként átnyomta, egy nagy lábosba tette, megcukrozta, egy kis citromot facsart belé, és folyamatosan kevergette a tűzön. 

- Hogy oda ne égjen! - mondta 

- Hát ti mit főztök? - toppant be Nagyi aki a városból jött éppen haza. 

- Festéklekvárt- volt a válasz - és kacsintott. 

- És szabadságot! - lelkendeztem. 

Nagyi egy pillanatra megállt, nem is fordult felénk úgy mondta: 

- Már megint mivel tömöd a fejét annak a gyereknek! 

De mi ezt már alig hallottuk meg. 

Messze jártunk. 

Időben és térben egyaránt messze. Fogtuk egymás kezét, és egy másik világban barangoltunk. 

Nagyapa és unokája.

http://gastrobunker.blogspot.co.uk/

http://orbigabi.blogspot.hu/2014/03/manocska.html

Boróka: Lélegezz

Régi barátság fűz össze minket. Néha a gondolataink egymásba oldódnak, sokszor egymásból fakadnak, valahol pont egyformák... 

***

 Napok óta elalváskor  álmodni kezdek a mesteremről. Valamit mond, mutat, jelez és én nem értem a felém küldött  jeleket, nem hallom a szavakat, mert elnyomja a bennem lévő zaj.. Majd leizzadva felébredek. Kérdéseket fogalmazok meg. Keresem őt a szobában, a szívemben. Próbálom értelmezni az üzenetet.
Kint fúj a szél. Vadul űzi a leveleket, ismeretlen új utakra sodorja őket. Hallgatom a zuhanásukat és becsukom a szemem.
Alszom.
Majd valami ott bent megváltozik bennem. A legrejtettebb, legeldugottabb részemben megérint, megsimogat egy érzés szívemben. Cirógat, halkan szólítgat, megérzem, hogy ott van. Bennem, velem. Koncentrálok. Érzem a leheletét, a szuszogását, a szív dobbanását.
Közben félig megébredek és figyelem a szoba zajainak változásait.
Kutya motoszkál. Álmában fut, kicsit nyüszít, Kedves békésen hortyog mellettem. Biztonság ölel körül. Tehát nyugodtan mehetek vissza a Mesteremhez. Valahol messze türelmesen vár rám .
Lélegezz!- hallom a szavakat.
-Lélegezz!
Lassan, ahogy tanítottalak.
Először nem megy.
Majd figyelem a tüdőmből kiáramló levegő sípolását. Azt hiszem fuldoklom.
Ekkor megint felébredek.
Érzem, hogy a szoba semmit sem változott. Mozdulatlan. Visszhangozza monotonon a benne élők lélegzetét.
Hallgatom a csendet és újra vágyom   Mesterem  közelségét.
Csak lassan lélegeznem kell és akkor ismét ott lesz mellettem. Elkezdem szabályosan venni a levegőt és számolok. Egy, kettő, három, négy. Lassan kienged
Egy, kettő,  há.., .ro.....m és már ott is van velem. Szorosan magához ölel.
-Már azt hittem sose érsz ide.
-Ekkor  elcsendesül minden.
Csak ő van, meg én.
Lélegzünk együtt.
Egy, kettő, három.
Hallom, ahogy a szél veri az ablakot.
-Mennem kéne! Gyere velem!- mondja a fülembe suttogva.
-Még dolgom van . Még fúj a szél. Még nem vagyok kész. dadogom, bár minden porcikám a maradásra ösztönöz.
-Rendben akkor menj!.- simogat engedékenyen a szavaival. Nincs velem az illatod, a nevetésed.Elemészt az üresség. Hiányzik már nagyon nekem a körülötted és a benned suttogó szél. Nem bírtam ki , hogy ne lássalak! Ezért jöttem eléd.
-Majd jövök. Csak még egy apró szusszanásnyi dolgom van.
-Értelek. Gondoltam , hogy így van. Jöttem, hogy szóljak.
Lélegezz!
Már majdnem abbahagytad.
-Honnan tudtad?
-Mert egyszer csak ott tartottalak a karomban. A füledbe súgtam a szót.
- Igen hallottalak.
Mondtad, hogy-Lélegezz!
Minden lélegzetedben, minden lélegzésemben, ott vagy.
-L É L E G E Z Z!!!

http://pulyaboroka.blogspot.hu/2013/09/lelegzet.html

Pápai T. Simon: Hull a pelyhes

Régi barátos, külön ajánlója a bolygóépítőknél.

Hull a pelyhes

Csendes, békés decemberi nap volt. Járművek alig közlekedtek a tízemeletes házsor előtti hatsávos úton. Időnként csörömpölve jött egy- egy hókotró, máskor a menetrend szerinti autóbusz. Kevesen jártak az épületek előtti sétányon: kutyával néhány gazdi, babát karjában cipelő édesanya / babakocsit tolni ilyen hóban nem lehet/, néhány egymásba kapaszkodó páros. A lépcsőházban is csend volt. Az asszonyok már napokkal korábban felkészültek mindenütt az ünnepekre: az öreg a vékony betonfalakon átszűrődő hangokból értelmezhette, mi zajlik körülötte, részletesen beszámoltak erről a húsklopfolók tamtamjai, konyhai gépek vad zúgása, mosógépek dübögése, szemétledobók robajlása, és a lift szinte folyamatos nyikorgása. Eleven dzsungelnyüzsgés töltötte be akkoriban a házat. Azóta elkészültek az ételek, a lépcsőházból is rég kiszellőzött az illatuk. A fiatalok látogatóba utaztak, az idősek egy része nagykorú gyermekeinél vendégeskedett, mások bezárkóztak. A korosodó férfi egyik szomszédja az intenzíven feküdt. A téli napok nagy csendjében az öreg egyre korábban érzett kedvet lefeküdni. Álomtalan alvásaiba belezuhanva ezek a kis halálok egyre mélyebbek, egyre hosszabbak lettek.

A hetedik emeletről kilométerekre el lehetett látni, bár az opálos felhőkön csak valami tompa fény tudott áttüremkedni. Esténként az autópálya messzeségében kergették egymást a lámpák felvillanásai, az állomás és a stadion környékén meg fényszórók tucatjai döfködték a korán leszálló sötét árnyakat. Az egyedül élő lakó időnként leballagott vásárolni a közelbe, máskor sétált egy keveset.

Néha utánpótlást kapott a sározódó hó: apró, gyorsan pergő, fagyos dara sörétezte a járókelőket, fákat, ablakokat. Szél fújta szemeit a szabadon hagyott testrészekre, ezek bántóan csíptek hidegségükkel, de a városi táj szebb lett tőlük, újra kifehéredtek az utak, háztetők. Az időjósok előbb enyhülést jeleztek, majd ismét hidegfrontot. A fagy a hódarának, a meleg a nagyobb hópelyheknek kedvezett.

A hatvanas éveiben járó férfi nem érezte magát idősnek. Néha csodálkozott, milyen gyorsan elszaladtak mellette az évtizedek. Már nem foglalkoztatta munkahely, sorra pattantak el azok a szálak, melyek korábbi életéhez kötötték, de minden évszakban sokat sétált, időnként kerékpáron is tekert húsz- huszonöt kilométert, s ügyesen elkerülte az orvosokat, akik bizonyosan meggyőzték volna arról, milyen sok baja van. Nem volt betegség- tudata, s ha nem rágódott a múlt tévedésein, még élni is volt kedve. Válása óta kerülték, meg is tagadták nagykorú gyermekei, egykori felesége meg egyenesen idegennek nyilvánította. Születő, növekvő unokáit nem láthatta. Nem harcolt, hagyta, elfogadta. Biztos megérdemelte, rászolgált, ha ezt tették vele. Nem volt képes se bocsánatért, se szeretetért könyörögni, csak valami rendkívülire, valami csodára várt minden évben. Halványan pislákolt benne a remény, hogy egyszer mégis betoppannak egykori szerettei, s mintha nem lett volna a sok, egymás nélkül töltött év, minden folytatódhat ott, ahol legutóbb megszakadt.
Karácsony közeledtével ajándékot vett azoknak, akikről agyával tudta, hogy nem jönnek, de valami erősebb irányító belülről mégis kényszerítette, hogy várja őket. Már több várakozós ünnepet élt meg azok nélkül, akiknek örült volna, íróasztala egyik fiókjában sorra gyűltek az át nem adott kis csomagok. A reménykedés időszakában napokig le tudta kötni magát takarítással. Főzésre kevés gondot fordított: ekkor sem evett se mást, se többet, mint máskor. A házzal szemközt- az út túloldalán- hatalmas parkoló várta a nagyáruházba igyekvő vásárlókat. Karácsony előtt másfél héttel egy elkerített helyen már elkezdték árusítani odalenn a fenyőféléket. Évtizedekkel korábban a nagyobb fákat kereste, melyekre ráfértek a szüleitől örökölt díszek. Gyermekei- akkor még nagyon kicsik- lázas örömmel keresgélhették alatta az egész évben gyűjtögetett, fiókokban vagy könyvek mögött elrejtett, karácsonykor fa alá halmozott ajándékot. Ez már a messzi régmúltba tűnt. Néhány éve egyre kisebb fákat vásárol, de még most sem hajlandó műfenyőre áttérni, pedig a többi kisnyugdíjas már sokszor tanácsolta.

Előestén ment le beszerző útjára. Mondogathatta közben magának, azért megy ilyenkor, mert már sokkal olcsóbban vásárolhat, tán még alkudhat is egy keveset. Mondhatta azt is, hogy nem baj, ha ma még nem jönnek vendégek, előestén mindenki odahaza van, családi körben, majd másnap toppannak be, amikor már feldíszítette a fát, s mindent elrendezett.

Kerítés vette körül a fenyők sokaságát. Az élelmes eladók zsinóron színes lámpasort függesztettek a fenyők fölé, így tovább árusíthattak, ráadásul a barátságos, hívogató fények és a fenyők finom illata sokkal több vevőt csábított oda, mint a korábbi estéken. A máskor rideg betontér most meseerdőre emlékeztetett. A hatsávoson túl álldogáló sokemeletes betonszörnyek mintha békés erdőlakók lettek volna, akik körülállták a parkoló fényözönét. Maguk is fényeket gyújtottak, ablakaik százaiban tűntek fel mécsesek, lámpák pislogtak a szobák mélyén, színes égősorok fonták körbe az erkélyeket. Megszépült a lakótömb, emberek ezreinek fészkeiben mosolygott fel a sugarak özöne.

Az öreg hamar kiválasztotta a kis fát, amit össze is kötöztek számára, hogy könnyebben vihesse. Ahogy kifizette, egy finom, puha pehely landolt az orrán, finoman megcsiklandozva, egy másik az arcára szállt rá, mint egy szelíd pillangó, egy harmadik a vállára. A szél elült, a levegő melegebb lett, a téren összegyűlt vásárlók és járókelők föltekintve millió és millió kavargó, nagy hópelyhet láthattak. Lassan hullottak alá, finoman, puhán. Az áradó fények áttűztek a kavargáson, megmutatva a tél legszebb csodáját, az égből hulló ajándék sokaságát. Csodaszép volt. Ilyet egész életében is csak néhányszor lát az ember, s ha már látott, újra és újra felidézi magában.

Igen, neki is volt már több hasonló élménye. Katonaként hatalmas pihék kavargásában jött haza eltávozásra, s olyan fáradt volt, hogy átaludta az estét, s csak akkor ébredt, amikor már vissza kellett mennie a laktanyába. Szülei megkönnyezték akkori fáradtságát. Ilyen nagy hó kavargott akkor is, amikor második gyermeke született, s ő, a fiatal, boldog apa, egy öreg Trabanttal robogott úttalan utakon a kórház felé, hóbuckákkal, csúszásokkal nem törődve, hogy láthassa gyermekét.
Nem tudott betelni a mostani látvánnyal, de úgy gondolta, lakása erkélyéről is nézheti még, ha felvitte rakományát. Leveregette ruhájáról a havat, percek alatt átért az úton, s a lift már vitte is fölfelé. Nem találkozott egyetlen szomszéddal, egyetlen házbelivel sem. Odafönn a lakásban lerakta a karácsonyfát az erkélyen, majd pillanatnyi töprengés után kivitt egy széket és egy pokrócot. Betakarózva úgy ült le, hogy minél többet láthasson a fényekből, a hóesésből. Az erkélyajtót kintről nem lehetett becsukni, résnyire nyitva maradt. A pelyhek többsége távolabb fogócskázott, de rendszeresen érkezett néhány az üldögélő ember testére is, percenként legalább harminc- negyven dundi példány. Az öreg néha kinyújtotta nyelvét, mint gyermekkorában, hagyta, hogy rászálljon egy- egy kellemesen hűvös égi ajándék, mely pillanatok alatt elomlott, szétolvadt a szájában. Mosolyognia kellett. Eltűntek az évtizedek. Visszajött az ifjúkor, majd a kamaszkor hócsatái, szánkózásai.

Szemét néha félig, néha egészen behunyva idézte vissza a régi emlékeket, melyek jöttek, sorjáztak egyre, mint a testét lassan belepő hópelyhek. Kezdett álmosodni. Majd bemegy, ha még álmosabb lesz, de olyan szépek ezek az emlékek, melyekben még nincs munkahely, családi gond, ridegség, csak felvillanó, őt szerető arcok, közös séták, szánkózások, nevetések. Nincs ereje megállítani őket. A színes fények szinte zenéltek már a téren, s a teret ölelő házakon is, melyek oldalán szinte patakokban folyt le a sok sárga, kék, rózsaszín áradat. A földszinti kirakatokban ütemesen váltakoztak az égősorok színei, a gyalogátkelő lámpája is ütemre váltott pirosat, sárgát, zöldet, még zenélt is hozzá a vakok, gyengén látók kedvéért.
Az egyik lakásból a betonfalon át is hallatszott az időjárás – jelentés. Éjszakára kemény fagyot jósolt. Hol van az még? Kavargó, nagy pelyhek, puha pihék. Hogyan is verselte szerelmes fiatalként? „ Ezer kék sugárba öltözött a szűz hó/ Sötét kedvese lágyan ráhajol/ Egyszer- álmomban- göndör hajadhoz értem/Most rólad mesélnek hunyorgó csillagok.” De rég volt már ez is, ahogy minden más.
Utolsó álma hatéves korából jött elő. Négy unoka megy a kavargó hóesésben nagyapát köszönteni. Kettesével bandukolnak, kézen fogva, mögöttük a fiatal szülők, három testvér. Milyen szép volt az a tél, az a karácsonyest, az a hóesés! Talán hozzá is ilyen időben jönnek majd látogatóba azok, akiket évek óta vár. Bizonyosan eljönnek egyszer. Majd. Talán…

Éjszaka megérkeztek a megjósolt, kegyetlen mínuszok. Reggelre már kemény kérge lett a hónak. A járókelők vették észre, hogy a hetediken még mindig ég a villany, és nyitva van az erkélyajtó, melyet időnként szél mozgat. Valaki szólt a házfelügyelőnek, aki felment, bekopogott, de nem válaszolt senki, bár halkan szólt odabenn a tévé. A középkorú nő rosszat sejtett, szólt néhány lakótársnak, dörömbölni kezdtek, de most sem kaptak választ. Kihívták a rendőrséget. A lakásba hatolva huzat támadt a nyitott erkélyajtó felől. Az öreget odakinn találták, széken ülve, hátradőlve, csukott szemmel. Szétcsúszott fagyott testén a pokróc. Már nem élt, de mosolygott.






http://papaitsimon.hu/2012/11/19/174/

Grecsó Krisztián - ÍGY IS LEHET MONDANI

Megkérdeztem a nagyapámat, mit tud arról az emberről.

Ismerte-e. Domos tata bólogatott, megkérdezte, kérek-e bort. Saját bor: savanyú, fátyolos. Kértem, hogyne kértem volna. Ha boroztunk, Domos tata mesélt, ha nem ittunk, hallgatott. Rossz volt a bor, szinte ihatatlan, de a jó szó miatt imádtam. Barna István, így hívják a férfit: róla kéne mondania valamit. Miért kérdezem ezt, nézett rám fürkészően a nagyapám. Hallottam valamit? Semmit sem hallottam, feleltem, csak Szegeden megismertem a férfi unokáját. Udvarolok neki. A nagyapám megállt, kezében a fonott vesszővel borított demizson. Az nem lehet igaz, mondta. Az nem lehet. Elgondolkodott. Már régen elköltözött innen a lánya. El, helyeseltem. A nagyapám leült, merengett, aztán zavartan pakolni kezdett. A varrógépasztalon monó kazettásmagnó, mellette rádióból rögzített felvételek. Tucatnyi Kálmán Imre. Némelyiket berakta a fiókba, a többit szigorú sorba rendezte. A csipkés terítő sarka lelógott. Csönd volt, a kredencet néztem. Megint megkérdezte, nem viccelek-e. Húsz évem minden öntudatával bólogattam, nem viccelek. És amikor ott a messzi távolban udvarolni kezdtem annak a lánynak, faggatott a nagyapám, tudtam, hogy az anyja ebből a faluból származik? Dehogy tudtam, feleltem. Később mondta. Domos tata köhögött, köszörülte a torkát, a Teremtőnek, mondta, különös humora van.

szsm: E/3 - kaleidoszkóp

E/3

2014. február 9. vasárnap - 20:58 | beküldő: szsm

Valami elveszőben van…..
Nagyon nehéz napokat élünk mostanában.
Az emberek fáradtak, furcsán viselkednek.

Az értékrendek felcserélődtek, kissé eltorzultak.
Kevés a mosoly, a felhőtlen jókedv, a séta, a nyugodt tempó.
Egyre több az olyan ember, akik akkor érzik jól magukat, ha sározzák a másikat, ha panaszkodhatnak, ha gyűlölködhetnek és vádaskodhatnak.

Mindezt legtöbbször azok a körülmények alkotják, amelyeknek elsődleges összetevője a pénz, de inkább annak a hiánya.

Családok mennek tönkre, szakadnak szét, mert a vita abból fakad, hogy be kell fizetni de nincs miből, ezt miért vette meg az egyik, mert a másiknak éppen másra kellett volna az a pénz, de arra már nem futotta...
Csak a körül forognak a gondolatok, van-e, lesz-e munkájuk, munkahelyük, fizetésük. Ki vagy be tudják- e fizetni, vissza tudják-e adni, mennyi még a hitel....
Elnyomja az élet összes fontos dolgát ez a sok negatív gondolat és érzelem.