Szimpla w

Szimpla W


Alkonyi ég alatt búsul a pillanat
Áll a jövő.
Síró sorskerék, dermedten vár a lég
Dér szíve kő.

Hajnalban, virágba font dallamban
Olvad a jég.
Édenből, életből jött énekből újra
Belép

Áradón fordul a nagy kerék, fordulata jóság
Nyílnak a termek
Ébred az éntelen mélyen drága végtelen:
A gyermek...

Sz. I./ Szimpla W

....
Moment is getting sad under the setting sky
Future is standing sore.
Crying wheel of fate the chilling air waits
Its ice heart is stone.

In the dawning, in a flower-braided melody
Ice is melting.
From Eden, from songs coming from life newly
It steps in.

The big wheel turns flooding, its turn is goodness
The rooms open
The deeply dear infinity is waking selfless:
The children..

Böjte Csaba megrázó írása barátjának

Egy igaz embertől, igaz gondolatok!
Csak bátran!

"Ajánlom e gondolatokat egy barátomnak, aki sok pofont kapott mostanában, s azt hiszi, hogy összedőlt a világ. Pánikba esett, menekülne bárhova, ki ebből a romlott világból. Ahogy ő mondja, Nicaraguába. Megvilágosodni bárhol lehet!

A hegyekben, hol sok a fa, és jó a levegő. De semmiképpen sem eldugott tiroli villában, színes televízióval s szaunával.

Van itt egy elhagyott bánya Kismuncselen, Dévától huszonnyolc kilométerre. Négyszáz bányász dolgozott ebben az ón- és rézérc bányában, fent a hegyek tetején. Két éve bezárták, s aki tehette, otthagyta a náddal és kátránypapírral födött barakkokat. Sok az összedőlt üres barakk, de vannak még vagy harmincan-negyvenen, akik ott laknak. Egyfelől a csodaszép természet, másfelől a feltépett föld, elvérzett családokkal, emberekkel. Ott megtalálhatod Nicaraguát.

Helyetted lemosnék magamról minden festéket, felöltöznék nagyon egyszerűen, és egy hálózsákkal, négy vekni kenyérrel kimennék oda, ahol megállt az élet. Az idióta kisgyermekekkel elmennék málnát szedni, gombászni. Megtanulnék kosarat-, seprűt kötni Mariska nénitől, aki pont olyan fehér ember, mint mi, csak nincs senkije, és havi 160 ezer lej segélyből kellene megélnie. De ez lehetetlen: ő tudatosan készül az éhhalálra. Elbeszélgetnék szomszédasszonyával, akinek a rák az orrát teljesen leette. Ő nem tesz semmit, – szokja a halált. Megismerkednék Annamáriával, akinek nincs se apja, se anyja. Testvére nevelte fel, 15 évesen szülte első gyermekét egy részeges bányásznak, akivel olyan viskóban lakott évekig, amelybe esténként beengedték az állatokat is. Most sok az üres lakás, és máshol laknak, de férje ugyanúgy veri őt is az ostorral, akár az állatokat. Elbeszélgethettek arról, hogy anyósa hogyan őrült meg, és futott meztelenül a földeken, míg meg nem halt. De azt is megbeszélheted vele, hogy valóban medve ette-e meg a négyéves kisfiút az erdőben, vagy talán a kutyák? Ő még nincs húszéves, de két gyermekével már olyan sokat élt, mint más száz év alatt. Szintén itt lakik egy vénséges nagymamával négy idióta gyermek, egy kimondhatatlanul koszos házban. Fogyatékosok, de sokat tudnak mesélni az élet titkairól. Hosszan nézték, ahogy a nagyapjuk a fájdalomba beleőrült és belehalt.

Kezdetben csak egy seb volt a lábán, amely üszkösödni kezdett, s ahogy teltek a hetek, a férfinak fekete lett térdtől lefelé a lába, és nagyon büdös. Lábát lógatva feküdt, és üvöltött – akkor már nem nézett vissza senki a szeméből. Másnap belehalt abba a karcolásba, amelyet felétek egy kis sebfőző vízzel és ragtapasszal elintéznek. De szóba állhatsz egy tizenhárom gyerekes anyával, aki most veszítette el legnagyobb fiát, az egyetlent, aki munkába állt és dolgozott. Férjénél van a bánya kulcsa, ott tartják a kredencben egy cukros dobozban. Elkérheted, és lemehetsz az aknához. Minden ott van, a csillék, bennük az érc, a munkavédelmi sisakok, minden, mintha csak most hagyták volna félbe a hajtást a bányászok. Csak a hozzáértő szemek látják, hogy itt meghalt minden.

Először mellbe fog vágni mindaz, amit látsz, hallasz. Lehet, hogy sírni fogsz, és átkozni ezt a világot, amelyben jól fésült alakok háromszáz eurót adnak egy kutyáért, de egy nyomorult gyermek meg kell hogy éljen havi tíz eurónyi segélyből. Nem érted, hogy lehet az, hogy ezeket az embereket a társadalom kivitte a hegyekbe kommunizmust építeni, s most annyi pénzt sem ad, hogy napi fél kenyérre jusson, nem beszélve húsról, buszjegyről, villanyszámláról, orvosságról. Egy őrült eszme felsodorta őket a hegy tetejére, s mint az elhaló hullám, lerakta, otthagyta őket. Már nem fegyveres őrök, hanem a mérhetetlen szegénység, a nyomor s ennek gyermeke, a fogyatékosság meg az emberek közönye tartja fogva őket. Nagyon furcsa ötleteid lesznek. Lefekvés előtt azon fogsz gondolkodni, hogy rablóbandává kellene átszervezni ezeket az embereket. Magad is csodálod, hogyan önt el a gyűlölet, és lassan felfedezed magadban az anarchistát. Hangosan kimondod, hogy nem érdemli meg az életet az a társadalom, melyben a kutya több húst eszik meg egyszerre, mint egy gyermek egész hónapban.

Félelmetes erők szabadulhatnak fel benned, de ne siess, ne kapkodj, és ne dönts, próbálj meg nagyon nyitott lenni. Másnap sétálj egy nagyot a természetben, nézd a fákat, a felhőket, a madarakat. Közben sírhatsz, káromkodhatsz, imádkozhatsz. A fontos az, hogy dőljenek le falaid. Omolj össze. Engedd be életedbe mindazt, mi körülvesz. Ne te légy, aki belép hozzájuk. Ne csinálj semmit. Ne szervezd ezt a világot. Nicaraguában nem formálunk, hanem formálódunk, nem tanítunk, hanem tanulunk. Nem adunk, hanem kapunk. Neked előbb meg kell világosodnod, hogy magad is árasztani tudd a fényt.

Alulról nem látod a perzsaszőnyeg mintáit. Emelkedj fel, a nagy egészt nézd. Vedd észre, hogy a sötétet nem lehet ütni, vágni, törni. A sötét egyszerűen a fény hiánya. Nem kell harcolni a sötétség ellen, nem lehet erővel összetörni és kilapátolni. Csodálkozz rá a napra, amely megjelenik, és körülötted minden formát, életet kap. Mindez egyszerű, de át kell élned. Dél felé edd meg száraz kenyered. Lassan, komótosan harapj, ügyelj, hogy egyetlen morzsa se hulljon a földre. Tudd, hogy a napfénynek és a sárnak gyermekét, a kenyeret eszed. Csodálkozz el azon, hogyan tud ilyen finom lenni az üres kenyér. Keress egy forrást, de ne siess! Add meg a módját: ereszkedj térdre, érintsd szádat a forrás vizéhez, mintha csókolóznál, és csak aztán igyál. Érezd, hogy átjár a kristálytiszta hegyi forrás vize. Eggyé válsz a földdel, beléd hatol az élet.

Nézd a forrást, nézd a sarat a forrás fenekén, lásd, fogd meg a kezeddel. Hunyd be a szemed, és érezd a fényt, a meleget, mely kenyeret, vizet fakaszt. Menj tovább. Talán megérted, hogy te is ez vagy: marék por csupán. Ha valahonnan fentről rád hull a végtelenül tiszta és szent fény, te is képes leszel néhány magot befogadni, és kenyeret adni, forrássá válni. Mindez végtelenül tiszta és egyszerű: láss, higgy, szeress. Az idő nem fontos, ne sajnáld a napokat. Az ünnepi ebédhez a szakácsnő sok-sok mindent belevág egy nagy fazékba, ezért te is fogadj be mindent Nicaraguában. Hordozd saját magad és mások fájdalmát, a titkokat, melyek körülvesznek. Ne siess! Az eszmélés lassan, de biztosan, végtelen csendben, derűsen történik… Környezeted megzavarhatja, de meg nem szakíthatja mindezt. Lassan lehiggadsz, megnyugszol. Kitisztulnak gondolataid, vágyaid, hatalmas béke önt el. Megvilágosodsz.

Minden nagyon egyszerűvé, áttetszővé válik. Felsejlik Isten végtelen nyugodt keze vonása a Világon. Mint felhővé szelídült tajték, onnan fentről mindent sokkal tisztábban fogsz látni. Források fakadnak fel benned. Érezni fogod magadban az erőt, amely most már nem magadért: értük, a Világért fakad. Már nem harcolni akarsz, hanem teremteni. Nem gyűlölsz senkit és semmit, nem pusztítani akarsz, hanem segíteni, alkotni, életet adni, a beléd áramló fényt továbbengedni, -árasztani. Hiszed, hogy nemcsak része vagy a világnak, hanem partnere a mindenséget szeretetből szakadatlanul tovább teremtő Istennek. Szelíden belesimulsz az Úr kezébe, a Jó Pásztor lábához kuporodsz. Érzed, hiszed, ha szólít, erőd lesz vezetni a nyájat. Minden a helyére kerül, és már nem zavar semmi. Érzed a hegyeket mozgató erőket magadban, tudod, hogy emberek fognak születni, talpra állni, gyógyulni szavadra.
De még ez sem fontos. Semmi sem fontos, csak az a kapcsolat, mely, mint a nap, lassan felkel, és beragyogja világodat. Istennek társa vagy, megvilágosodtál, ott vagy Nicaraguában !"
2013. június 25.

Ki a szerző:

2004-től folyamatosan elismeréseket kap állami ill. civil szervezetektől, elsősorban kitűnő és a haza számára példamutató tettei miatt: Év embere díj 2004. a Magyar Hírlaptól, Sütő András-díj (2007), Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2010), Az Európai Parlamenttől 2011 júniusában Európai Polgári Díj (Civi Europaeo Praemium).

http://kolozsvaros.ro/2013/06/bojte-csaba-megrazo-irasa-baratjanak/
http://www.parkapcsolatikonfliktusok.hu/cikkek/bojte-csaba-elete-konyvei...

A prímszámok magánya

Most olvastam:


2008 legnagyobb olasz könyvszenzációjáról egy huszonhét éves fiatalember, a torinói egyetem fizikus doktorandusza gondoskodott. Ez a könyv – Paolo Giordano első regénye – már a tavalyi évben túllépte az egymilliós példányszámot, a jogai pedig több mint 30 országban elkeltek.
A prímszámok magánya egy lány és egy fiú, Alice és Mattia sorsát kíséri végig párhuzamos történetsorokkal gyermekkoruktól felnőttkorukig. Furcsa pár ez – párnak is alig mondhatók. Mindkettejük életére nyomasztó súllyal nehezedik egy-egy titkok övezte gyerekkori trauma. A sánta Alicét kislányként síbaleset érte, magára maradt a hóban, és kis híja, hogy oda nem veszett; Mattia pedig fogyatékos ikerhúgát „veszíti” el kisfiúként örökre. Ez a két epizód menthetetlenül megpecsételi mindkettejük további életét. Sorsuk később egy szoros, ám mégis örök távolságra ítélt kapcsolatban találkozik; olyanok ők, mint a matematikában ikerprímeknek nevezett számok: egymás mellett vannak, de egy nem prímszám mindig közöttük áll: valóságosan sosem találkozhatnak, sosem érinthetik meg egymást.
Aztán egyetlen napra mégiscsak találkozik még egyszer az immár felnőtt Alice és Mattia: Alice egy ismeretlen lányban felismerni véli Mattia elveszett ikerhúgát…
Kiváló mű és lebilincselő olvasmány. Az íróról hallani fogunk még.

giordano_paolo_a_primszamok_maganya

Koós Attila - Székely királyfi - Eső megmos, szellő gyógyít...

"Hogy esett-é az eső aznap? Bizony, a kukoricásban úgy bóbiskoltak sújtott levelekkel a sárga csőszök, mintha Isten szerelme szaladt volna közöttük végig, de olyan igazi, könnyes szerelemmel. Akkora esőcsöppöket még a világ nem látott, tán azóta sem, mint a róna aznap. Kapott az áldásból az összes lábokat számláló állat a vidéken, no de...olyan selymes mosoly volt a zápor csapkodása akkor is, mint utána a föld párolgó szaga. Az az összetéveszthetetlen. Az a nem-adom illat. Mint a gyűrűk, ha tó vizén futnak egy közös csobbanástól a partokig, az esőszag is úgy mászott bé minden eresz alá, bútt az orrlukakba, az ember tüdeje meg csak tágult, tágult ebbe az óriási nagy üzenetbe pattanásig belé: itthon vagyunk. Hej, de csuda jó doktor lettem volna én, ha nem lettem volna csibész! Hát a haldokló parasztot biz' kettő szerve hozza vissza, egyel meg búcsúzik: mert ha a bajsza alá hiába pödörödik a jó kis kerítésszaggató, meg ha már a főd szaga se veti panyókára nála a munkát, hát akkor mán csak a szemével köszön ennek a szép világnak, amiről akkor illik azt mondani, amit a régi emberek: az élet csak virrasztás.

Bizony, esett aznap. De úgy esett, hogy aznap sót nyaltunk az ajakunk fölül, s ki-ki ráfogta a szúrós törzsekre a talpa alatt vagy épp az oskolára, dolgozatra...jó, hogy a csámborgó szamár szarvára nem kötöttük a hazugságainkat a tündér-permet ellen, mit szemünkre vetett valami idegen tapasztalat...
faluhelyen úgy iszkolnak a hírek, mint a harangszó: nászt visz-é a szél vagy gyászt, csacsogó gyermek ajaka nem szortírozza, csak büszke a maga hasznára - mint a vándor, ha kipecáz egy darab szalonnát a régi, tűrt tarisznyából és megdicséri, milyen hű szolga, s ha öklöt markol odabé, hát patakba kész vágni, had teljék legalább józansággal a víz okán...hát a gyermek is csak úgy hajítja le magáról a nyári éj subáját, mintha nem testvére lenne az az őszi napkeltének...suttyog a fölnőttek nyomában és úgy férfiasan teszi-veszi a dolgát, mint a komoly gazda. Aztán ha hall valamit, rezzenetlen bólint, mint apjától látja komoly ráncok táncában a viharokat is szuszogni - ettől is nap van, szebb vagy undokabb, de nap kél a jószág felett.

- Oda ne mé' ma - mama ajka penge, papó szava is csak úgy toppan a tea szagú konyhába, mint a vendég.
- Meghalt az Öcsi.

Csak az eső kattog odaki, idebe meg cseperész az óra a falon. Kapca, csizsma, zsebbe a koszt. Itatás lenne.

- Eredj a ludakkal. Ott maradjatok, ahol ők tartanak.

Hát most itt fekszünk. Eső után, ázott verebek a tarlón.
Aznap jöttem rá, hogy a szeretet nem valami, ami van.
Hiány.
De azóta szeretem az esőt. Nyomot hágy benne az ember. Na, nem olyan félelmetes dolog ez, hanem inkább magasztos. Mint mikor sóhajt egy hatalmasat a föld és körbeleng illatával...apró, szelíd mosoly csiklandoz végig véle a lelkemen és azt gondolom, mintha beszélgetnék az emlékeimmel:
Ugyé, jó, hogy így gondolok Rád?"

Koós Attila
http://iroklub.napvilag.net/iras/23129
http://iroklub.napvilag.net/taginfo/1763
-------------------------

Koós Attila: Szeretni jöttem

Virág voltam, segítettél:
fény voltál és harmat.
Temetőig terítettünk
szirmos birodalmat.

Felhő voltam, segítettél:
szellő lettél értem.
Árva álmok fodrát fontuk
az ártatlan égen.

Ember lennék, segíts! Legyél
minden körülöttem,
s ne engedd, hogy elfelejtsem,
hogy szeretni jöttem!

wangmo: Final Cut

Online Mesterem. Az írások 2011 év végiek, utána eltűnt a netről. "Végül döntöttem: igen, fogok rendelni Budapesten. Igaz, csak egy szűk területen, de, így is bőven sok lesz.  A szívemhez legközelebb álló témákban: támaszadás krízishelyzetekben, oltási károsodások csökkentése, lelki megrázkódtatások kezelése homeopátiával.  Nem volt könnyű döntés. A családban most nagyobb szükség van rám, és más munkák gondolata is felmerült, de a szívemhez mégis ez áll közel. Ha anyagilag nem is lesz elegendő, mégis, olyasmit fogok csinálni, amit nagyon szeretek."

Szeretettel:

***
Final Cut
"...vagyis Hölgyeim és Uraim.

Erről szeretnék írni egy hete legalább, mert végre sikerült megnéznem.
Mivel közel fél száz filmből van összevágva, a jogok megszerzése sem nem egyszerű, sem nem olcsó nem volna. Így csak zárt körű, ingyenes vetítéseken lehet látni, amikről csak a nagyon elszántak szereznek tudomást.

Végre megvolt a tudomás, és az élmény is.

De elvették. És ezért nagyon haragszom. Réz Andrásra.

Csupa szem, csupa fül, csupa szív voltam. Amíg néztem. És aztán jött a beígért beszélgetés az alkotókkal. Érdekelt volna sok minden a film készítésével kapcsolatban, és biztos vagyok abban, hogy szerették volna ők is tudni, hogyan reagált a közönség.

De az alkotók találkozása a közönséggel elmaradt. Mert ott volt egy hivatásos filmesztéta, filmkutató, egy filmügyi főokos.

Aki mellesleg biztos jó ember, biztos sokat tud a filmekről, erről is. De ez kit érdekel? a FILM, AMIT ÉN NÉZEK MEG, AZ ENYÉM.

És ne tolakodjon oda senki az alkotók, a film és én közém. Ne tegyen fel kérdéseket nekem. Ne mondja el, mit mondott a kritika róla. Ne kritizálja a kritikusokat. És a nézőt sem. Hagyja meg az élményt nekem, neked, nekünk.

Hadd gondoljam azt, amit szeretnék. Mert ez az alkotók ajándéka nekem.
Nekünk. A nézőknek.

Nincs szükségem arra, hogy ahelyett, hogy hagynám hatni a filmet magamra, továbbgondolnám, fürödnék az élményben, megkérdezném az alkotókat (arról, ami engem izgat), elmondanám nekik azt, ami bennem van a film nézése után, meghallgatnám őket, befogadnám azt, amit ők mondanak, idejön egy túlművelt filmügyi főokos, és magyaráz, intellektualizál (az intellektus felségterületén túl), előadja magát, hogy bizonyítsa alibijét a létezésre.

És kitörli belőlem az élményt, a meg nem foghatót, a meg nem fogalmazhatót, az egészet, mindazt, ami az ő intellektusán innen és túl van. És gondolatokat helyez az agyamba, kitöröl inden mást, elveszi tőlem a filmet, és mindent, amit azzal kaptam.

És az este a továbbiakban az ő csodálatosságáról szól, a tájékozottságáról, a bennfentességéről, a fontosságáról, egyszóval az egójáról. És semmi más nem fontos már. Neki.

Nekem igen. De ami fontos volt, elvette tőlem. Egyszerűen nem emlékszem a filmre, az élményre, csak arra, amit ő mondott hosszasan utána. A monológokra. Még arra a néhány percre sem emlékszem, amikor hagyta megszólalni az alkotókat is, vagy a közönség egy-két tagját.

Ez az ember felismerte, hogy ez a film túlmutat a jelenlegi gyakorlaton, a jelenlegi gondolkodásmódon. Egy új korszak elején készült, amikor a film már mindenkié. Amikor nem pénz kell egy filmhez elsősorban, hanem eredeti elgondolás és szándék, majd munka. És egy új korszak egyik első filmjét bemutatva nem ismeri fel, hogy az ő dolga nem az, hogy megmondja a tutit, hogy gondolkodjon helyettem, hanem hogy facilitálja a folyamatot a közönség és az alkotók találkozásánál.

Álljon a háttérbe, segítse a párbeszédet, váljon láthatatlanná. Legyen katalizátor, vagy kovász, ha úgy tetszik, álljon ott alázattal, szolgálva a művészi folyamat utolsó állomásánál: amikor az alkotók találkoznak a közönséggel, és a visszajelzés teszi kerekké a teremtést. Amikor az elvetett mag kibújván, felnövekedvén virágot, majd termést hoz, ami megérvén eléri élete célját és beteljesíti küldetését.

Azért is haragszom Réz Andrásra, mert nem róla akartam volna írni. De a film eltűnt emlékeimből, és újra meg kell néznem egyszer még legalább, hogy visszakapjam az élményt, emlékezzek rá, és leírhassam.

Réz András nem veszi észre, hogy egy új kor küszöbén állunk, és arra, amit most nyújtani tud, vagy akar, arra nincs többé szükség.

Mert másra van. Ha észreveszi, és nagyot tud lépni előre alázattal, és tud szolgálni, maradhat. Ha nem, elmehet nyugdíjba. Élhet az emlékeinek, amikor ő volt a központban. Nem a film, nem az alkotók szándéka, nem a közönség, nem a küldetés. Hanem az egója.

Ha tudja valaki, hol vetítik megint ezt a filmet, ami megérdemli, hogy megnézzük újra, kérem, szóljon.

Ha valaki látta, mondja el, neki milyen volt. Ez érdekel. De egy filmügyi főokos nem.

Emlékszem, amikor fiatalon felvételiztem a Filmművészeti Főiskolára. Fotókat kellett vinni, elvittem pár kedvencet azok közül, amiket Törökországban csináltam. A napokban találtam meg őket a régi képek között. Ma is megdöbbenek rajtuk, hogy mennyire kifejezők. Nem tudom, mitől. Nem tudom megmagyarázni, hogyan, miért épp így csináltam. De jók lettek. Szeretem őket. Makk Károly filmrendező és Nemeskürti, egy másik, akkori filmügyi főokos - aki persze soha nem csinált filmet, de úgy gondolta, ért hozzá - el voltak ragadtatva tőlük. Nemeskürti megkérdezte tőlem: mi a jó abban a képben, amin egy medvetáncoltató fiú látható egy rodostói borbélyüzlet ajtaja előtt. Nagyon rosszul éreztem ettől magam. Hát nem elég, hogy megcsináltam jól, és szép volt és erős volt és hatott? Most mit lehet erre mondani? Muszáj ilyen hülye kérdést feltenni? Azt mondtam neki: "Nem tudom. Talán az, hogy olyan barna." (Barna tónusban készítettem a képet.) Erre azt mondta (ő, aki nem csinálta ezt a képet, akinek semmi köze nem volt hozzá), hogy "Ez a kép azért olyan jó, mert ott áll az a szegény munkanélküli medvetáncoltató fiú, aki olyan nehezen keresi a kenyerét, és mögötte ott áll a borbélyüzlet tulajdonosa, aki kapitalista, és az arcán elégedett mosoly, míg a fiú arcán ott a szorongás, hogy nem tudja, mi lesz holnap....". Akkor csak azt éreztem, hogy valami nagyon nincs itt rendben, és mit keres itt ez a pasi a felvételin, most, visszagondolva azt kellett volna mondanom, hogy "Az anyád." Aztán elsápadva kitámolyogtam a felvételiről, és hosszasan vártam, amíg vitatkoztak. Előtte elég gyorsan döntöttek mindenkiről, nálam sokáig győzködték egymást, Makk és Nemeskürti. Nem lehetett érteni, mit mondtak, de nincs kétségem afelől, hogy Makk Károly tudta, hogy elég, ha jó az, amit csinálok, Nemeskürti pedig szerette volna látni a tudatosságot mögötte (az ő tudatosságát, természetesen). A végén Nemeskürti győzött, nem jutottam tovább. (Amit nem is bánok utólag, bár érdekes lenne tudni, hogyan alakult volna az életem, ha Makk Károly győz.) Ezzel nem azt akarom mondani, hogy baj, hogy Nemeskürti így értelmezte a képet. A baj az, hogy nem engedte meg senki másnak, hogy mást gondoljon, érezzen felőle.

Nem tudom, hogy innen jött-e, de amikor (irodalom kedvelő és író) matematika-fizika szakos tanárként magyart kellett tanítanom, fő célom nem az volt, hogy bevágják a gyerekek a leckét, hanem hogy élvezzék az órákat, ismerjék meg az olvasás örömét, és ne legyenek kíváncsiak arra, hogy az adott műről mit szeretnék hallani tőlük. Azt akartam, hogy hogy a saját szemükkel olvassák, hagyják hatni magukra a művet, legyen övék teljesen, és számoljanak be a saját élményeikről. Amiket persze nem bíráltam felül. Hogy is jöhetnék én ahhoz, hogy ítéletet mondjak egy személyes élményről, vagy megmondjam azt, hogyan, mit kellene érezniük, gondolniuk felőle? Ezt úgy értem el, hogy először nem azt kellett olvasniuk, ami a tananyag volt, hanem bármilyen művet, mi kedves volt számukra, és mindenki elhozta azt az alkotást, ami a legnagyobb hatással volt rá, és élményét megosztotta mindannyiunkkal. Nem az én ízlésem, vagy értékítéletem számított. Így esett meg, hogy irodalom órán egy fiú egy Zoltán Erika számról mesélt, egy másik egy kedvenc képregényről, a harmadik egy Rejtő könyvről, a negyedik, egy lány egy romantikus regényről, és így tovább. Mivel arról beszélgettünk, ami őket érdekelte, és ami számukra értékes volt, elérhettem, hogy a második félévben Adyról, József Attiláról beszélgettünk már. Az ő Adyjukról és az ő József Attilájukról. És megtörtént az, amiről minden költő álmodhat: nem arról beszéltünk, hogy mit kellene erről gondolni, és milyen költői eszközöket használt a költő, hogyan illeszkedik bele a művész fejlődésébe, hanem arról, hogy ha József Attila a barátunk lett volna, és ezt a "levelet" írta volna nekünk (versben), akkor mit mondtunk volna neki válaszul? Vajon segíteni tudtunk volna neki? Vajon akkor is öngyilkos lett volna? Megoldás-e az öngyilkosság? Szabad-e, érdemes-e öngyilkosnak lenni? Miért érezheti úgy az ember, hogy többé nem akar élni? Szóval, arról beszélgettünk, amiről a költővel beszélgettünk volna, a vers elolvasása után, ha erre lehetőségünk lett volna. És vajon melyik költő kíváncsi egy irodalomtudós véleményére a verssel kapcsolatban? Sokkal inkább kíváncsi lehet egy barát, egy embertárs véleményére a vers tartalmával kapcsolatban. Nem tudom, jól tettem-e, hogy így tanítottam irodalmat. De azt tudom, hogy ezek a gyerekek megszerették az olvasást, megszerették az irodalmat, és nekik, róluk szólt onnantól kezdve. Az övék volt. Nem a tudósoké. És azt is tudom, ma sem csinálnám másképp.


http://www.youtube.com/w​atch?v=g6j5TuDl2pI

http://index.hu/kultur/c​...rammal_rendezett_filme​t/

*****

A változás légy te magad!

A Foglaljuk el a Wall Street-et megmozdulás támogatására október 15-én a világ több, mint 800 városában zajlottak tüntetések. A nemzetközi események egyik helyszíne Budapest volt. Ez a 11 és fél perces kisfilm erről szól. Benne felolvasnak egy olyan kiáltványt, ami élesen különbözik az ilyenkor megszokottól: felvállalja annak a felelősségét, hogy - a gandhi-i gondolat értelmében - a változást, amit a világban szeretnénk látni, először magunkon kell kezdenünk.

http://youtu.be/iAos01gv​Q_U

(A szöveg, amiért érdemes megnézni ezt a videót, a 3. percnél kezdődik.)

*****

Csendet!

Már nincs kedvem véleményt nyilvánítani politikai ügyekben. Nem azért, mert nincs. Hanem, mert akkora a hangzavar.

Túl sok az információ, és túl vegyes. Könnyű megtéveszteni, és könnyű megtévesztődni.

A tisztánlátással megfogalmazott, tiszta szándékból szóló, tiszta szó pedig kevés.

Amikor túl sok minden történik, és túl fontos: tenni akarunk, szólni, befolyásolni.
Ez derék. Bennem is ott az ösztönzés.

De jót szólni, jókor nehéz.

Látom, ahogy indulatok gerjednek, a harag sötét felhői sötétítik el a látást, és látom, ahogy egy elmúlt kor minden eszközét felhasználva igyekeznek csoportok a maguk érdekeinek szolgálatába terelni tömegeket.

Külső ellenség rémével fenyegetve, különleges hívószavakat megcsengetve érni el a nem elég tájékozottak támogatását.

Pedig csak egy kis csendre volna szükség. Megállni egy pillanatra, félretéve minden késztetést a szóra, tettre, elcsöndesíteni az elmét, lecsillapítani az érzelmeket, és csak hagyni a csöndet hatni ránk: hogy az Élet ébressze fel bennünk a szív szavát: a valódi tisztánlátást, a jó szándékot, és azt a tudást, hogy itt, most, számunkra mi a következő lépés.

Aztán ebben e befelé hallgatásban maradva figyelni kifelé is: a felszín mögé látni, és arra fókuszálni, hogy hol van az egység. Meglátni, meghallani a minden sötétség mögött meghúzódó fényt. Mert csak az van. Minden más illúzió.

http://youtu.be/EdrnYFhA​sUQ

Örökös Bea: Az érintés ereje

 Mentorom...

 Az Igaz Szeretet ötödik titka – az érintés ereje
 

^*”Az érintés – a szeretet egyik legerősebb megnyilvánulása, amely legyőzi a gátlásokat és megerősíti a kapcsolatokat.
Az érintés megváltoztatja a fizikai és érzelmi állapotunkat és érzékenyebbé teszi az embereket a szeretetre.
Az érintés meggyógyíthatja a testet és felmelegítheti a szívet.
Ha ölelésre tárod karjaidat, azzal szíved is kitárod.”
^* Adam J. Jackson: Az igaz szeretet tíz titka című könyv kivonata

„Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz” – állította Virginia Satir amerikai pszichológus.

Az ölelés az egyik legbensőségesebb mozdulat két ember között. Érzékeltetjük vele a szeretetet, a szerelmet, a barátságot. Szakemberek állítják, hogy napi húsz másodpercre lenne szükségünk az érzelem dús szeretgetésből és sokkal boldogabb emberek lehetnénk. Az ölelés megnyugtat, növeli az önbizalmat, biztonságérzetet ad, hogy van valaki akire számíthatsz, segít legyőzni a félelmet, erőt ad… Az ölelésben az egész testünket átjárja egy finom, jóleső érzés, és semmilyen külső dolog nem kell hozzá, mindig kéznél van.

Teréz Anya is sokat mondogatta, hogy itt a földön a leggyakoribb probléma a szeretethiány. Szinte mindenki szenvedett az életében ettől. Küzdünk ellene, pedig az lenne a legegyszerűbb, ha mi magunk szeretünk, ezáltal szeretve is leszünk. Itt megint Teréz anya jut eszembe, ahogyan ő szerette az embereket és soha nem várt viszonzást, de szinte mindenki rajongott érte.

A szeretethiány mindig gyerekkorban alakul ki. Az anyától, apától, a családtól meg nem kapott érzelmek miatt. Az ölelés a szeretetet fejezi ki, azt a fajta szeretetet, amit az anyai szeretet fejez ki. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg és energetikailag is. Figyeljük meg az ölelést… biztonságot, óvást fejez ki, mikor átöleljük egymást.

Ha önzetlenül és feltétel nélkül szeretünk, akkor állandó pozitív energiában áramlunk. Ha azt érezzük, hogy egy másik társunk szeretethiányban szenved, akkor egy ölelés nagyon sokat tud segíteni. Erőt meríthet az ölelésből, hogy saját maga tudjon elindulni újra a maga útján.

Sokan azt gondolják, hogy ciki odamenni a másikhoz hogy megöleljük. Egyáltalán nem ciki! Nyissunk felé. Előfordulhat hogy nem fogja elfogadni az ölelésünket, de akkor sem történt semmi, mégis elindul benne egy jóleső érzés, hogy volt valaki, aki segíteni akart. Lehet hogy legközelebb ő fog kezdeményezni. És ha elfogadja, aminek nagyobb a valószínűsége, akkor elindul az energiák áramlása kettőnk között.

Persze azért a segítséget tapintatosan kell felajánlani, diszkréten és szeretettel. Ne rontsunk rá a másikra, mert az csak elijeszti. Fontos, hogy ne azért öleljünk, mert nekünk van szükségünk a szeretetre és az ölelésre, mert így tolakodók leszünk és nem azt érjük el hogy a másiknak segítsünk, hanem birtokolni akarunk és ez nekünk sem jó.

Ezt a saját életemben is tapasztaltam, évekig szinte tapadtam rá az akkori páromra, mikor egyszer azt vettem észre, hogy nem hogy nem viszonozza az ölelésemet, hanem már kezd hárítani is. Akkor ledöbbentem, hogy az ölelés és a szeretet lehet fojtogató is. Ezért nagyon fontos, hogy mikor megölelünk valakit, nézzünk a szemébe mert ott megláthatjuk az elfogadást.

Öleléskor a két szívcsakra összeér, ettől indul el az a bizonyos bizsergető érzés. Ezért fontos hogy mikor megöleljük a másikat, akkor a két mellkas simuljon össze. A szoros testi érintkezéskor a két ember aurája szinte összeolvad, amikor bioenergiát adnak át egymásnak. Kiegyenlítődik az aurájukban fellelhető hiányok és feleslegek, mindegyikük azt adja a másiknak, amire szüksége van.

Az ölelés lecsendesíti a lelket, megnyugtat. Egy pár pillanatra el tudja feledtetni a világi dolgokat, a problémákat és erőt ad. Az együvé tartozás olyan intenzív érzését váltja ki bennünk, ami semmilyen más módon nem érhető el.
Ne szégyeljük átölelni szeretteinket. Ezzel nem csak nekik teszünk jót, hanem önmagunknak is.

Nagyon sokan gondolnak arra, hogy mit gondol róluk a külvilág, hogy ha ölelkeznek. Nagyon fontos dolog, hogy mikor megölelünk valakit, akkor ne gondoljunk erre, mert így nem tudunk segíteni. Ha közben arra gondolsz hogy hányan néznek, akkor szinte stresszeled magad és elzárod a szeretet útját. Fontos hogy engedd el magad, csak kettőtökre figyeljél, csak ő létezzen számodra, senki más.
Figyelj rá, csak rá gondolj, ne kalandozzanak el a gondolataid, mert csak akkor fogod átérezni hogy mire van szüksége.

Nagyon fontos, hogy a gyerekeket rendszeresen öleljük meg. És nem csak az anyai ölelésre gondolok itt, hanem az apaira is. Sok férfi nem tudja kimutatni a szeretetét, férfiatlannak tartják azt, ha megölelnek vagy szeretetet adnak. Pedig saját magukat rövidítik meg attól a csodálatos érzéstől, mikor valakinek örömet szerzünk. A gyerekeknek szükségük van az apai ölelésre is. Ezért ilyenkor az anyának van nagyon fontos szerepe, hogy a két lelket közelebb hozza egymáshoz.

A határtalan szeretet védő hatása akár távolból is érvényesülhet. Akit szeretünk, a lelkünkben hordozunk, azt a belőlünk kiáramló pozitív energiákkal bármekkora távolságból is képesek vagyunk körülvenni.

(saját írás: 2008. március 28. www.thesecret.hu)

http://orokosbeata.hu

szsm: Magunkért

Érzékeny figyelő, ritkán jelez, régi olvasója vagyok a szeretetlapon. Kaleidoszkóp írása volt igazán az első, ami sokáig ült rajtam és utána csak olvastam, olvastam...

Csitáry-Hock Tamás: Mosolyvarázs, Mosolyhíd, Mosolyszárnyak

Kép: Józsa Judit: Múzsák kertje

Az író, akinek könyvei nem kaphatók könyvesboltban, kéz alatt és kézről kézre adják tovább kicsiny idézeteit az olvasók és pörögnek elénk a mindennapok hírcsatornáin.
Abban az épületben dolgozik, ahol mindennap ebédeltem, egy koncerten végül megpillantottam, igen él, igen van, létezik... s létezik egy élhetőbbnek vélt, szerethetőbb, esendőbb, emberibbnek látott világ.

***


A legnagyobb küldetés teljesítéséhez nem kellenek embertömegek. Elég egyetlen is. Az Egyetlen. Akinek te teszed szebbé a napjait, te vigyázol rá, te örülsz, te szomorkodsz, te aggódsz vele.

***

A Napfényt is sötét, hideg napokon tudjuk igazán értékelni. A közelséget is akkor értékeled, ha már volt távol is. És a jelenléte is akkor válik igazi értékké, ha már egyszer is hiányzott. Minden jót a rossz ismeretében értékelünk. Minden a rossztól válik jóvá.

***

Van a varázs...
Éled az életed. Amiben sok minden történhet.
Vannak benne mosolygós reggelek, magányos
déli kávézások, esős délutánok, kandallós esték.
Néha a rég várt könyvet hozza a postás,
máskor csak kevésbé várt számlákat.
Van, hogy új munkahelyet találsz, de van,
hogy a régit veszíted el.
Vannak boldog találkozásaid és fájdalmas búcsúzásaid.
Élsz. Teszed a dolgod. És álmodsz.
Aztán egy napon belépsz valahová. Egy helyiségbe.
Egy teljesen szokványos, szürke, semmi különöset nem adó helyiségbe.
Legalábbis amikor belépsz, még így van.
De valahogy, egy pillanatban szemben találod magadat valakivel.
Vele, Rád mosolyog, szól hozzád.
Beszéltek, és közben történik valami.
Valami, amit szavakkal még nem tudsz
megfogalmazni, amit csak érzel.
Elköszönsz Tőle, kilépsz az ajtón, de már másik ember
csukja be maga mögött az ajtót.

Akit egy mosoly megfogott, akit egy mosoly a hatalmába kerített.
Egy mosoly, ami nem csak mosoly. Hanem lélek. Érzés.
Igen, ott bent, a szürke falak között történt valami. Varázslat.

Bizony, létezik ilyen varázs. Mosolyvarázs.

***
 A megoldás nem mindig a szó. Hanem egy ölelés. Amiben sokkal többet adsz minden szónál. Mert szavakban nem mindig találod el, amit hallani szeretne. De az ölelésben éppen azt fogja hallani. Amire szüksége van. Téged.

***

Van az ölelés... Az ölelés, ami túl van minden szavakba foglalható érzésen. Az ölelés, amely kimondja ezt a nem létező szót. Az ölelés, amely titokzatos úton adja tovább a szív érted-dobbanását. Az ölelés, amely nem átölel, hanem körülvesz, magába zár, elrejt, megóv. Az ölelés, ami fényes nappalod és édes álmos éjjeled. Az ölelés, ami ételed, italod, társad, életed. Az ölelés, amelynek neve van, létezik, lélegzik, él. Az ölelés, aki szeret téged, érez téged, benned van. Az ölelés, aki magát adja neked ölelésében. Létezik ilyen ölelés.

***

Otthont építesz... gyűjtesz rá, megveszed az építőanyagokat, mestereket keresel, terveztetsz, tervezel, szervezel, és végül felépül. Életed legnagyobb vállalkozása. Amire annyit készültél, amiről annyit álmodoztál. És mégsem otthont építettél. Csak házat. Mert az otthont nem a házban találod meg. Nem a falak között, nem a tető alatt. Valahol egészen másutt. A Másik lelkében. Ő lesz házadban az igazi otthon.

Csitáry-Hock Tamás



https://www.facebook.com/csitaryhock.tamas?fref=ts

Párdi Petra: Az erdő

Nem kerestem, elémúszott. Nagyon hasonlónak érzem a gondolat, kép- és érzésvilágát a magaméhoz. Olvasgatom, bizony.

 ***

Az erdő

A remete az erdőben élt, viszonylag nyugodtan, csendesen.
Ő maga választott ezt – és elégedett volt.
Figyelte az erdőt, és figyelte a madarakat, bogarakat, négylábúakat külön külön is. És mindig elbűvölte az a rend, ami akár csak egy kis fészekben – és az egész erdőben uralkodott.
Ebbe a rendbe beletartoztak a kirándulók is…
Akik jöttek, minden évben jöttek, és a remete már tudta: itt az idő, hamarosan zajos lesz az erdő, és újra indul… megint újra indul… ahogy mindig.
El is jött az a reggel, amikor a remete háza előtt elhaladó ösvényen feltűnt az első, a Húszéves.
Hátizsákja tömve, a tekintete magabiztos, elszánt, mosolyog, és látszik, biztos benne, hogy övé a világ.
– Jó napot! – int vidáman a remete felé – gyönyörű az idő!
– Az, gyönyörű… – int vissza a remete, és megkérdezi, amit mindig. – No, és hová indult?
– A folyóhoz. Azt mondják, csodálatos tavasszal.
– És mondja csak, mi van abban a nagy hátizsákban?
– Étel ital, iránytű, könyv, telefon, váltóruha, kulacs, termosz, még egy kis kávéfőző is. És vékony matrac, egy mozdulattal nyitható sátor, némi édesség, keksz, két akkumulátor a telefonba, mert zenét is hallgatok, aztán…
– Ne mondja tovább – nevetett a remete – látom készült.
– Én igen. Be akarom járni az egész erdőt, látni akarok mindent!
– És mondja, hol fog aludni?
– Bárhol. Ahol az este ér… akárhol!
– Társa? Nincs senki, akivel jött?
– Most nincs, de majd megismerkedem valakivel. Tudja… kirándulók… biztos vannak még rajtam kívül. Nyitott vagyok a barátságra – és az öregre kacsintott.
– Sok szerencsét! – nézett a remete a fiú után, aki még szélesebben mosolygott, visszaintegetett, és bevetette magát az erdőbe.
A szép idő sokakat csábít az erdőbe…
Nem sokkal később újabb hátizsákos érkezett az ösvényhez.
Előre köszönt a remetének, majd megkérdezte tud-e neki segíteni?
A remete ismerte már… ha nem is személyesen, de tudta, ő a Harminc éves.
– A forrást keresem – mondta a férfi. – Régebben már jártam erre, de akkor csak mentem hegynek fel, dombról le, és mire indulnom kellett haza, azon kaptam magam, alig láttam valamit az erdőből.
– Hát persze, a tapasztalat sokat segít… És mondja, hol a holmija?
– Ott van a bokor mellett. Nem hoztam sok mindent. Iránytű – mert legutóbb eltévedtem –, ennivaló, távcső, ragtapasz… legutóbb ez is kellett volna. És szúnyogriasztó… – mosolygott.
– Aludni tud valahol?
– Igen, már kinéztem a turistaházat nem messze… hogy nyitva van-e, nem tudom. De van sátram is.
– És mondja, egyedül jött? Nincs társasága?
– Két barátommal megbeszéltem, hogy följebb, a folyó mellett találkozunk holnap délelőtt. Otthon még nem tudták biztosan, mikor indulnak, és mikor érnek oda, de jártak már erre… szeretik ezt az erdőt… azt mondták, eljönnek.
– Sok szerencsét… a forrást az ösvény végén, a bal oldali elágazásnál találja… jó utat! – nézett végig a remete a kirándulón.
A férfi bólintott, megköszönte az útbaigazítást, felvette a hátizsákját, és magabiztos léptekkel indult el az erdei úton.
Néhány csendes óra következett, a remete megebédelt, aztán kiült a ház elé. Kis délutáni szunyókálás a jó levegőn…
Léptek hangjára ébredt, amelyek nem voltak hangosak, zavarók… de megérezte, hogy valaki közeledik.
Újabb erdőjáró… ma valószínűleg az utolsó. Őt is ismeri.
Ő a Negyven éves.
A férfi majdhogynem ismerősként nézett a remetére, és az is őrá.
Személyesen még soha nem találkoztak… de tudtak egymásról.
– Jó napot – mosolygott a férfi – leülhetek egy kicsit én is a padra?
– Ó, hogyne, jöjjön csak – invitálta kedvesen a remete – jó pár szót váltani valakivel… csendes volt a délután.
Aztán mégsem szóltak, csak ültek, hallgatták a madarak énekét, odatartották az arcukat a szellő simogatásának.
– No, és merre tart? – törte meg a csendet a remete.
– Először a turistaházba megyek, szeretnék helyet foglalni magamnak néhány napra. Apránként járom be a környéket. Most a turistaház körül mozgok majd… illetve mozgunk. Estére jön még valaki… – és melegség öntötte el az arcát.
– Jól hiszem, hogy nem a bátyja van az öccse? – nézett huncutul a remete.
– Nem ám… szerencsére. Az kéne még csak! – és a férfi is nevetett. – Nem, az illető kedves hangú, hosszú hajú, okos, és elbűvölő. Ezekből nem sok illik sem az öcsémre, sem a bátyámra…
– Látom, nincs sok holmija…
– Nem, csak a legszükségesebbek. Az előrejelzés szerint szép idő lesz, nem kell sok ruha, a falu sincs messze, ha valami kell, meg tudjuk venni. A turistaház vezetőjével beszéltem, azt mondták, reggelit, és egyszerű főtt ételt is tudnak adni. Tudja… kirándulni szeretnék, jól körülnézni az erdőben, a forrásnál, a folyónál… És ha nem jut rá idő, eljövünk a jövő hónapban is. Nem akarok rohanni… Élvezni szeretném végre, amit teszek, megismerni, ahol vagyok… kiélvezni a pillanatot, a helyet… a helyzetet.
– Akkor a turistaházban alszanak…
– Igen… Sátrazni nem volt kedvem. De ki tudja, legközelebb lehet, hogy sátorral jövünk.
– Jövünk?
– Igen… Tudom, kivel jó… kivel tudom jól eltölteni az időt, és ő is örömmel jön velem. Ez az igazi…
A remete nem szólt, csak mosolygott magában.
Ültek még csendben egy kicsit, aztán a férfi felállt, felvette a hátizsákját, megigazította a ruháját, és a remetére nézett.
– Indulok… nem szeretnék elkésni.
– Azt jól teszi – állt fel az öreg is – ne várakoztassuk, akinek hiányzunk, ugye?
A férfi arcán ismét megjelent a meleg mosoly.
– Nem is tudja, milyen igaza van – mondta, majd kezet fogott a remetével, megköszönte a pihenőt, és elindult az erdőbe, végig az ösvényen, el a forrás mellett, át a folyó két partját összekötő hídon, hogy odaérjen a turistaházhoz, ahol várja már valami… Valaki.
„Nem is tudom, milyen igazam van?” – mondta ki majdnem hangosan a remete este, amikor már az ágyban feküdt. „Dehogynem tudom. Nyolcvan éves vagyok… annyi mindent tudok már. De egyik sem olyan fontos, mint amit maga mondott, fiam. És erre pont elég volt az a negyven év, amivel maga előtt járok.”
Azzal a fal felé fordult, és békés álomba merült.
A hold akkor bújt ki a közeli hegy mögül, és szórta ezüst fényét az erdőre.

Fészbuk: Méredzkedés
pardipetra.atw.hu 

Stali kedvence - A Hold könnye

Stalinak, ki jobban ismer engem, mint én magam, a rengeteg (hajnali) beszélgetésért is cserébe.
 

A Hold könnye - ismeretlen szerző

Egy öreg farkas élt egy erdőben. Magányos volt egész életében... Egyetlen társa volt csupán: a sápadt Hold.

Farkas apót szerette az erdő minden lakója. Szerették őt az erdei szellemek is. A szél szívesen borzolta kopott bundáját, amit a langyos eső mosott olykor tisztára, hogy aztán a nap jótékony, meleg sugarai szárítsák meg azt.

 Farkas apó mégis magányosan élt. Minden éjjel kiült az erdő szélére, ahol azok különös fák nőttek, amelyeknek mintha apró csillagok izzottak volna az ágain. A hegyek fölött sápadtan ragyogott a Hold. Farkas apó csak ült az erdő szélén, hallgatta az erdei rovarok zenéjét, és gondolataiba merülve nézte a Holdat. Azon tűnődött, mi az oka annak, hogy ő annyira magányos. Miért nincs egyetlen társa évek óta? Benne van a hiba? A hosszú évek megkeményítették az öreg farkas szívét, ilyenkor mégis könnybe lábadtak szemei. És oly bánatosan nézett a sápadt Holdra, hogy az is majd elsírta magát. Talán a Holdtól várta a választ. De a Hold csak ringott a csillagok alatt, örök némaságba burkolózva.

Így ment ez már hosszú esztendők óta. Mígnem az egyik téli éjjelen, amikor a Hold csak keskeny sarlóként pislogott az égbolton, farkas apónak különös érzése támadt. Mintha figyelné valaki. És a távolban, a hegyek lábánál burjánzó bokrok mögött megpillantott két apró csillagot. Nem, nem is csillagok voltak azok, hanem egy ragyogó szempár. Őt nézte... Az öreg farkas nem mozdult. Valami szokatlant érzett a szívében. Valami ismeretlent. Alig hallhatóan dobbant egyet a szíve... Hosszú percekig figyelték egymást, aztán a két ragyogó szem, mint fáradt szentjánosbogarak, lassan kialudtak... A Hold is eltűnt az égről, és lassan kivilágosodott.

Farkas apó lassan hazaballagott. Aznap egész végig a különös szempár járt a fejében. És szokatlan módon valami melegség is átjárta a szívét...

A következő éjjelen ugyanúgy megjelent a világító szempár. Most, mintha kicsit közelebb is lett volna, és egy sötét árny rajzolódott ki mögötte. Órákon át nézték egymást, és végül ugyanúgy eljött a reggel.

Az öreg farkas úgy érezte, színesebb lett az erdő, langyosabban fúj a szél és valahogy a madarak is vidámabban énekeltek. Alig várta, hogy leszálljon az éj. Nem kellett csalódnia. Sőt, most már még közelebb, alig kőhajításra tőle villant fel a két csillogó szem. Most már látta, ki a különös látogató. Egy gyönyörű, hatalmas, fehér farkas sziluettje rajzolódott ki. És az öreg farkas szíve egyre erősebben dobogott, egyre melegebbnek érezte azt. Tett néhány tétova lépést a másik farkas felé, de aztán megtorpant. Így érte őket a reggel.

Hosszú heteken keresztül így ment ez. Ahogyan a Hold lassan kövér koronggá hízott, úgy kerültek egyre közelebb ők is egymáshoz. És az egyik éjjelen, amikor már szinte összeért az orruk, a gyönyörű fehér farkas megmozdult, és fejét farkas apó vállára hajtotta... Nem történt semmi több. Csak ültek az erdő szélén, és érezték, hogy valami láthatatlan erő öleli őket át, összekapcsolódnak és eggyé válnak hosszú perceken át. Farkas apónak egész testében szétáradt az a különös melegség, amit eddig csak a szívében érzett. Érezte a másik farkas bundájának illatát, és szinte együtt lélegeztek. A Hold pedig talán olyan fényesen ragyogott, mint még soha azelőtt. Amikor pedig az éj fátylát kezdték szétszabdalni a hajnal első sugarai, a fehér farkas megfordult, és a hegyek felé szaladt... Farkas apó sokáig nézett még utána.

Hazament, és lefeküdt a barlangja előtt a hóba. Nézte a felhőket, és gondolkodott. Nem értette, mi ez a különös érzés, ami egész testét átjárja. Nem értette, mert eddig még sosem érezte.

Aznap éjjel a félelem lopózott szívébe... Mi lesz akkor, ha egyszer hiába várja az erdő szélén a fehér farkast? Mi lesz, ha nem jön el többé? Mi van, ha ez egész csak hazugság?

Ezt nem engedheti meg magának. Ekkora fájdalmat nem tudna elviselni. Maradjon csak neki a sápadt Hold. Abban sosem fog csalódni. Az az ő igazi barátja. Megkeményítette a szívét, és olyan mélyre zárta benne a melegséget, amilyen mélyre csak képes volt.

Heteken keresztül nem ment az erdő szélére. A barlangja előtt ült a tisztáson, onnan nézte a Holdat.

A fehér farkas pedig minden éjjel várta őt a szokott helyen. A Hold lassan újból elvékonyodott... És az egyik hűvös éjjelen a fehér farkas nem tért többé vissza. A Holdnak különös, szürkés színe lett, mintha a magába zárt fájdalmát próbálná eltitkolni sikertelenül.

Farkas apó visszatért az erdő szélére. Egyedül volt. Érezte, hogy hiába keresi a csillogó szempárt. Tudta, az nem jön vissza többé. Nyugodtnak kellett volna lennie, de a melegség a szívében egyre nehezebbé vált. Szinte már fájt... Mi történik velem? - kérdezte, és összerogyott a fájdalomtól. Kétségbeesetten nézett fel a szürkülő Holdra. És akkor a Hold arcán néhány apró gyöngyszem gördült végig, és miután egyetlen hatalmas gyönggyé dagadtak, egy könnycsepp hullott alá az égből. A Hold könnye.

Zuhant, zuhant, fényesen, és sápadtan csillogó sávot hagyott maga után az égbolton. A könnycsepp a hegyek közé zuhant, de még innen is jól látszott a fénye... Lassanként egy halvány, de jól látható híd rajzolódott ki farkas apó előtt. A híd a hegyek közé vezetett.

Remegő lábakkal lépett a hídra, a torkát kegyetlenül marta valami, a szíve dobogása majd szétvetette egész testét...

A Hold könnye mutatta az utat. A hegyekben már vártak rá.

Szutor Gabriella - ördögi tojások

Műveit mind a hazai, mind a külföldi gyűjtemények nagy becsben tartják.

A tojás metamorfózisa:

http://www.youtube.com/watch?v=_5bwbilTD28

Galéria: http://www.port.hu/szutor_gabriella/pls/w/person.person?i_pers_id=310945

https://www.facebook.com/gabriella.szutor.3/photos_albums

 

Honfy Ágnes: Várlak

Különleges stílus, különleges mondanivaló, elmét és szívet is elérő:

***

Várlak

    A városban felgyúlnak a sárga fényű lámpák. Penészszín derengés szivárog a hosszúra nyúlt árnyak közé, csalóka védelmében távoli, szürkévé fakult emberalakok kerülgetik a feléjük ásító ürességfoltokat.
    Az ablaküveget már az ősz zörgeti.
    Várlak.
     
    Tudom, halkan jössz majd, nem csöngetsz, nem kopogsz. Hiszen nyitva hagytam neked az ajtót. S bár a hátamat fordítom a bejárat felé, lehet lopakodó macskáénál puhább a lépted, én mégis megérezlek.
    Elképzelem, elképzellek: pillanatig tartó hűvösséggel érkezel majd. Nem szólsz egy szót sem, csak a csészéért nyúlsz, amiben a cserépkályha neked kínálja párkányán a megszelídített tűzmeleget, és leülsz velem szemben.
    Pontosan velem szemben.
    Látod? Már odahúztam neked a karosszéket. Előre ismerem a mozdulatodat is, oly jól ismerem, amivel birtokba veszed… Tekinteted felém villan közben, szívverésnyi időre csak, azután pilláid mögé rejted azt a két jegesen szikrázó csillagot, mi az odakintről árulkodik, a mások világáról, ahol nélkülem jársz.
    Én pedig csak nézlek és mosolygok. Előttem hiába is próbálsz úgy tenni, mintha az enyhe pírt csupán a tűz duruzsoló közelsége csalná arcodra. A tested már átmelegedett, te mégis fázós-félszegen fordulsz a kályha mázas cserepei felé, ujjaid még zavartan zárják körbe a teát őrző, néma porcelánt. De én érzem, és érzed te is, a varázslat ott remeg közöttünk a fahéjízű melegségben. Vonásaidról letöredezik a rájuk kényszerített, hétköznapi szigor, szemed mélykék tengerré olvad.
    Így lesz. S akkor majd összenevetünk, te meg én, mert megérkeztél végre, hozzám.
     
    De most még nem vagy itt. Nem itt vagy.
    Én mégis várlak, csendes vágyakozással, mindig, mikor a szürkület hideg hullámai elöntik az utcákat, s a magasba nyújtózó lámpákban felébrednek az üvegbúra mögé zárt lidércfények.
    Azt ígérted, eljössz velem, messze utazunk, ha majd körülöttünk keményre dermed a levegő és színtelen fagy ejti foglyul a várost. Komoly volt-e szavad, nem tudom, ezért csak esténként merem leoldani nappali feledésre ítélt gondolataimról a bilincset, a saját sárga fényű kísértetlámpáim világánál. Ilyenkor a legenyhébb fuvallatban is a lombszaggató szélvihart köszöntöm, a gyönge felhőfoszlányoktól nehéz esőt esdek.
    A telet várom.
    A tél az én reménységem, a csoda ígérete, amiben újra hinni akarok, s amire akkor is egyre tovább várakozom majd, titkolt türelmetlenséggel, ha már itt tudlak, érezlek karnyújtásnyi közelben: hogy egyszer talán eljön az az idő is, mikor nem velem szemben ülsz le, hanem énmellém. 

http://honfyagnesilona.gportal.hu/gindex.php?pg=20787688