2014. június 28., szombat

Aranyosi Ervin: Légy újra a régi…(biztató)

Mosolyköltő... éveken át varázsolt mosolyt az arcunkra:



Drága, jó barátom, mond mi történt veled?
Mi lett terveiddel, mit szült a képzelet?
Hova tűnt megannyi csodás célod, álmod?
- Úgy érzem a helyed, sehol sem találod?

Hová tűnt a kedves, életvidám barát,
kinek szívét, lelkét mosoly hatotta át?
Hová lett pozitív életfelfogásod,
hogy minden napodat sötétebbnek látod.

Miért vagy szomorú? – Tudom, hogy csalódtál!
A csalódás sötét tengerén hajóztál.
Ébredj álmaidból, térj magadhoz végre,
újra tiszta szível, vesd szemed az égre!

Lásd, a jövő szélén egy torony világít.
Tartsd rajta a szemed, – lásd apró szikráit, -
mutatja az utad. Emelkedj a fénybe!
Kezdj el újra bízni, minden kedves lénybe’.

Emeld hát fel fejed, napod újra fel kel,
csodáld a világod, minden újabb reggel.
Szeresd azt, kit szemed a tükrödben látott,
engedd, hogy megéljen boldogabb világot!

Ne hurcold terhedet, könnyíts rajta, kérlek!
Indulj el utadon, én majd elkísérlek!
Minden, miben hittél, lásson napvilágot!
Hadd kaphassam vissza a régi, jó barátot!

http://versek.aranyosiervin.com/baratsag-csalad/aranyosi-ervin-legy-ujra-a-regi-biztato/

2014. június 25., szerda

engedd

"...Elment a nap,
ahogy mindig szokott.
De túl sok van már,
amit még itt hagyott.
Ami félig van kész,
az ma félig marad.
Engedd, hogy a dolgok
most nélkülünk változzanak."


http://gitartab.hu/hu/tab/balazs-feco/erints-meg/35319



2014. június 19., csütörtök

Szabó Éva: Hét csoda

Tudod, mi volt a hét csoda?
egy újszülött kis homloka,
egy falevélen az az ér,
amely a gyökeréig ér,
egy szó mely idejében jött,
egy darab ég a csend fölött,
egy kéz, amely utánad nyúlt,
mikor csillagod földre hullt,
télen egy jó meleg szoba,
s ha szépen érkezel... Oda.

2014. május 16., péntek

A csend

Évekbe telik, amíg az ember rájön, hogy tulajdonképpen mi is a vágya, évekbe telik, amíg kibogozza az igazságot az elvárások, a programok, az utánzások tömegei közül. Teréz anya mondta, hogy a legjobb ima, ha az ember a szíve csendjére hallgat.
FeldmárAndrás‬


A Csend Élet. Valódi élet.. a csend hordozza az ébredést. Pont fordítva, mint a fizikai világban. Ott az álomból a zaj ébreszt. Ha valódi ébredést keresel, azt a csendben találod, de meg kell hallanod, s nem a füleddel. Lehetsz csata közepén, zakatoló gyárban, autópályán vagy lokálban, otthoni veszekedés közepén vagy a tenger partján: ahogy az atomok között ott sejlik a semmi, a zajok között is van csend.
Ám vigyáznod kell: az örök változásban semmit sem tehetsz állandóvá, de nyakon csípheted az egymást követő mostokban.
Két szó között, két gondolat között, két zaj között. Ez a csend meglelhető, átélhető, élvezhető, és ami a legszebb: meghosszabbítható..
(részlet Barkó Judit 'A Királynő' c. könyvéből)


***

Biegelbauer Pál: Érintés
Arról szeretnék írni, amiről sem beszélni, sem írni nem lehet. Arról, ami nem fér bele a szavak mindig szűknek bizonyuló ketrecébe. Megtapasztalhattuk, mindahányszor a beszéd túljut a mindennapok egyértelműségén, tétovává válik, cserben hagynak a szavak és marad a csend. Közölnivalónk hídjának marad az érintés. Az érintés, mely túl van a szavakon, túl a csenden. Az érintés, amely túl van a test bármely pontjának találkozásán a másik testtel. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek - ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dús lombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté. ...
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolat szülte tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbe sűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljessége. Minden szóban a teljesség van jelen. ...
Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.

***

"A csend is más... Pedig ugyanúgy csend. A szó, a hang hiánya. Mégsem ugyanaz. Mert nem mindegy, kivel vagy csendben. És miért. A csend lehet teljesen süket. De lehet hihetetlenül zajos. Lehet benne nyomasztó üresség, de lehet benne madárdal, tengermoraj, erdősusogás, esőkopogás, szerelmes suttogás. Bármi lehet. Mert csak attól függ, kivel vagy csendben. Mert nem mindegy, hogy a csend kínos feszengés, vagy megnyugtató egymásba olvadás. Az egyiktől futva menekülsz, a másikért bárhová elmennél. Mert vágysz rá. Erre a csendre."

(Csitáry-Hock Tamás)

love

"Nézem, ahogy az emberek nőnek ki a földből. Néhányuk dülöngél, mint a vihar verte fák. Bőrük harmat, lelkük nem talál alatta otthont. Mások rohannak, mint a köhögő gépek, melyek sietve kapaszkodnak a méterekbe. Tapossák, kergetik a jövőt. Aztán egy fiatal nőt látok, aki két gyermekével remegve áll a betonon. Soványabban vannak öltözve, mint a levegő. A földre pillantok. Nincs gyökerük. Valaki kitépte őket. Mégis gyönyörűek, ahogy egymás kezét fogva állnak. Mosolygok. Mert megértem, hogy ők hárman orchideák a rohanó gazok között. Szeretnek, összetartoznak, otthont jelentenek egymásnak. Szégyellem, hogy ide jutott a világ.

A hibáimra gondolok. Elrontott pillanatokra. S végre megértem, el kellene fogadnunk, hogy nem vagyunk tökéletesek. El kellene fogadnunk, hogy senki sem az. Úgy kellene szeretni egymást, hogy mikor rám nézel, tudod, a hibáidat is én választottam, és ugyanúgy kellenek. Mert nincs rossz, ha igazán szeretsz és én is tiszta szívből szeretlek. Egymásért kellene hát élni, hogy elengedjük végre a félelmeket. Mára ezt kívánom mindenkinek: Otthont, melyben valakinek orchideák lehettek." (Peter Noel)

***
Müller Péter jó tanácsa a nőknek:
"Óvakodj attól a férfitól, aki nem királynőnek lát. Nem látja igazi arcodat-mert nem szeret. Aki szeret, és amíg szeret: fölfelé néz rád. Óvakodj attól, aki benned a szolgát, az anyukáját, önzésének eszközét, vagy birtokát látja csupán, és nem az önérzetes nőt keresi. Óvakodj attól, aki tart a méltóságodtól és az öntudatodtól, mert kisebbnek érzi magát melletted. Élni talán tudsz egy ilyen emberrel, hiszen az élet a kompromisszumok művészete is-de boldog nem lehetsz vele. Hogy szeret-e valójában, vagy csak érzelmileg, vagy más okból függ tőled, onnan tudod tévedhetetlenül megállapítani, hogy mennyire érzed magad szabadnak mellette."

***
A világ legnagyobb titkát írhatnám most le, ha tudnám: hogyan születik meg a szeretet? De nem tudom. Kérdeztem az angyalt - de nem súg. Addig maradjon, mint minden csoda az életben, érthetetlen.
Müller Péter 


***

Mi is a szeretet?

Ezeken, az érzelmi hullámokon túl, és a táplálás gesztusán is túlmenően, ez az erő egy, a fizikai síkon is folyamatosan jelen lévő, a létezést lehetővé tévő erő, az EGYBETARTOZÁS ereje. Összetartó erő. Ez az erő tartja egyben a Föld bolygót, ez vonz minket konkrétan a földhöz, ezt hívjuk úgy, hogy kohéziós erő. Ettől az erőtől van megfogható anyag, amely egybe összeáll, ettől képesek a Naprendszer bolygói egy rendszert alkotni a Nappal. Ezen erő által keringeti maga körül a bolygókat a Nap, de ezen erőnél fogva kering Ő maga is a Galaxis centruma körül, együtt a Naprendszerrel, és együtt a többi másik Napokkal is. És még a Galaxis is kering, a többi Galaxissal együtt a Metagalaxis középpontja körül, amely ezeket, a hatalmas Galaxisokat is mind összefogja. Ez a Szeretet.

Részlet Laár András Kiderülés című könyvéből.

****

"Az egyik pillanatban még itt vagyunk, a másikban már el is távoztunk. És csupán ezért a röpke pillanatért mekkora hűhót csapunk: mennyi erőszakot, mennyi ambíciót, szenvedést, viszályt, haragot, gyűlöletet gerjesztünk! Csak ezért a rövid pillanatért! Egy állomás várótermében ülünk, és miközben a vonatot várjuk, óriási zsivajt csapunk: egymás haját tépjük, vérig sértjük a másikat, birtokolni, főnökösködni, uralkodni próbálunk másokon - politizálunk. Aztán megjön a vonat, és mindenki örökre eltűnik, mintha ott se lett volna." Osho


***
a szeretésen
kívül minden emberi
tett: romépítés


Fodor Ákos 

2014. május 7., szerda

A szeretet, mint védjegy


Ez az előadás a világ legnagyobb "átverését" leplezi le, amit jelenleg a „szeretet” nevében elkövetnek férfiak, nők, apák és anyák. Az előadás lépésről-lépésre tárja fel az igazságot arról a családokon belül elkövethető károkozásról, amely lényegét tekintve ÁLSZERETET, és amely oly sok szenvedést okoz. 

Videó és a könyv folytatása

http://suutari.shp.hu/hpc/web.php?a=suutari

Itt hamar át lehet futni az előadás szövegét:
http://www.shp.hu/hpc/userfiles/suutari/paeli_suutari_a_szeretet_mint_ve...

2014. március 19., szerda

A Suutari levelek

A Suutari levelek




Ezt a könyvet elsősorban a fiaimnak írtam, Tamásnak és Bálintnak, hogy nagyobb esélyt kapjanak az élet csapdáinak elkerülésére. – Emlékszem, mindig szerették, ha meséltem. Régóta úgy éreztem, jár Nekik egy különleges mese az életről, amitől nem alszanak el... Amitől, inkább „felébrednek”.

Így született meg ez a történet. Valódi műfaja, számomra inkább „tanító regény”. Mások szerint egy „Párválasztási Kézikönyvhöz” áll a legközelebb, amit minden szülő nyugodt lélekkel odaadhat kamasz gyermeke kezébe. Igyekeztem úgy megírni, hogy igazi szellemi kaland legyen végigolvasni mindenkinek: fiataloknak és idősebbeknek, párkeresőknek és házaspároknak, lányoknak és fiúknak, nőknek és férfiaknak egyaránt.

Ez a könyv egy különleges „erős” tükör. Ha belenéz, javaslom, nézzen szembe bátran azzal, amit lát. De kérem, olvasás közben hagyjon időt magának, hogy feldolgozza az új információkat. Néha tegye félre a könyvet! A regény fokozatosan „tanítani”fogja Önt, de ha túlságosan siet, esetleg zűrzavarba kerülhet a sok feldolgozatlan gondolattól. Ettől szeretném megóvni.

Végül, had osszam meg Önnel, hogy van egy nagy álmom. Szeretnék olyan társadalomban élni, ahol a gyermekek újra megbízhatnak a szüleikben, a nők és a férfiak pedig egymásban.

Őszintén remélem, hogy ez a könyv – a maga módján – hozzájárulhat ennek megvalósulásához.

Paeli Suutari

2014. március 4., kedd

Vénember: Festéklekvár

Amikor valamiért elfáradok, és nem akarok gondolkodni már, vagy amikor nem vagyok fáradt, csak éhes, ide járok... A meséi kifogyhatatlanok, humorosak, ügyesen beleszőtt és elrejtett életbölcsességekkel, és egyébként is behaltok a szövegétől... :-))Véneknek is való vidék :-)

*****

Ez mindig nagyapám feladata volt. 

Amióta Márianosztráról hazajött, túl egy agyvérzésen, már csak kisebb feladatokat tudott ellátni a ház körül. De amit tudott, azt nem engedte másnak! 
Ilyen volt a bodzalekvár főzése is. 
Azt mondta, hogy ez az ő feladata. Nagyié majd az lesz, hogy kimossa ruhánkból a nyomokat. 
- De azt nem lehet!- és mosolygott a bajusza alatt. - Jól fest a leve! 
Legalább öt vödörnyi bodzát szedtünk. Így mondom: szedtünk, pedig én leginkább csak az ő kezét szorongattam végig. Jó kis hátráltatója voltam. De végülis együtt szedtük... 
Aztán otthon jól kimosta, lecsöpögtette, mad egy nagy tálba szedegette a bogyókat. 
Aprólékos, egész napos munka volt. De nem unatkoztunk. Csodaszép meséket mesélt nagypám, miközben a tálban lassan szaporodott a bodzahalom. 
Olyan érdekes mesék voltak ezek. Mint ha nem is igazi mesék lettek volna. Olyan bácsikról szóltak, akik egy kicsi szobába voltak összezárva évekig. Egyik sem tudta, hogy miért! Nem láttak napot, erdőt, mezőt, virágokat, nem láttak madarakat, felhőket... Közülük az egyik pap volt. Ő volt a hangulatfelelős. Hozzá bárki forulhatott, ha szükségét érezte. Gyóntatni ugyan nem tudott, mert azt hatszemközt kellene az úrral, itt meg ugye többen voltak. De aztán valaki kitalálta, hogy ha a többiek háttal körbeállják a gyónót és a papot, akkor ők a gyóntatószék... 
És így tettek. 
Bár meggyónni nem nagyon akadt mit, legfeljebb rossz gondoltaikat, türelmetlenségüket, és néha meg-megingásukat hitükben, bár ez mindig csak érintőleges, és soha nem végleges volt. 
Aztán egyikük furcsa dolgokat kezdett dugdosni priccse alatt. Mindenféle apró holmit. Ha kérdezték, annyi volt csak a válasz: - Majd meglátjátok. Ezekkel kiszabadulunk! 
A többiek csak mosolyogni tudtak ezen. - Biztosan elment az esze!- mondogatták magukban. 
Egy napon aztán kirakta gyűjteményét priccse szélére, majd egyik ingét feláldozva, azt a sámlira feszítve, festeni kezdett. 
Akkor látták csak, hogy mindenféle olyan eszköz volt a kincs, ami festéshez elengedhetetlen. 
Igazi festék, csak a zöld volt, az is csak egy kis dobozkának az alján, ami a kerítés festésekor maradt ki... 
A többi színt nagyon találékonyan ételmaradékokból, és mindenféléből állította elő. Volt abban a lekapart faltól,  a priccs rozsdájáig szinte minden. 
És festett! 
A többiek ámultan nézték, ahogy átszellemült arccal viszi fel egyre másra a színeket, foltokat, s lassan alakulni kezdett egy gyönyörű világ! 
A zöld minden árnyalata ott pompázott azon a csodálatos tájképen! Oyan szikrázóan zöld, volt, hogy amint nézték, szinte érzték a fű, a lombok és a virágok illatát! 
Olyan valószínűtlenül szép volt, hogy teljesen beleélhették magukat a tájba. És szabadokká váltak ahányszor ezt a képet nézték! 
Egy alkalommal az egyik őr megjegyezte, hogy ha valaki így tud, az miért giccset fest? 
- Hiányzott már ez a szín az életünkből. - volt a válasz. 
  
Nagyapám amíg mesélt már régen átválogatta a bogyókat, majd egy paszírozón lassanként átnyomta, egy nagy lábosba tette, megcukrozta, egy kis citromot facsart belé, és folyamatosan kevergette a tűzön. 
- Hogy oda ne égjen! - mondta 
- Hát ti mit főztök? - toppant be Nagyi aki a városból jött éppen haza. 
- Festéklekvárt- volt a válasz - és kacsintott. 
- És szabadságot! - lelkendeztem. 
Nagyi egy pillanatra megállt, nem is fordult felénk úgy mondta: 
- Már megint mivel tömöd a fejét annak a gyereknek! 
De mi ezt már alig hallottuk meg. 
Messze jártunk. 
Időben és térben egyaránt messze. Fogtuk egymás kezét, és egy másik világban barangoltunk. 
Nagyapa és unokája.

http://gastrobunker.blogspot.co.uk/
http://orbigabi.blogspot.hu/2014/03/manocska.html

2014. február 28., péntek

Boróka: Lélegezz

Régi barátság fűz össze minket. Néha a gondolataink egymásba oldódnak, sokszor egymásból fakadnak, valahol pont egyformák... 

***

 Napok óta elalváskor  álmodni kezdek a mesteremről. Valamit mond, mutat, jelez és én nem értem a felém küldött  jeleket, nem hallom a szavakat, mert elnyomja a bennem lévő zaj.. Majd leizzadva felébredek. Kérdéseket fogalmazok meg. Keresem őt a szobában, a szívemben. Próbálom értelmezni az üzenetet.
Kint fúj a szél. Vadul űzi a leveleket, ismeretlen új utakra sodorja őket. Hallgatom a zuhanásukat és becsukom a szemem.
Alszom.
Majd valami ott bent megváltozik bennem. A legrejtettebb, legeldugottabb részemben megérint, megsimogat egy érzés szívemben. Cirógat, halkan szólítgat, megérzem, hogy ott van. Bennem, velem. Koncentrálok. Érzem a leheletét, a szuszogását, a szív dobbanását.
Közben félig megébredek és figyelem a szoba zajainak változásait.
Kutya motoszkál. Álmában fut, kicsit nyüszít, Kedves békésen hortyog mellettem. Biztonság ölel körül. Tehát nyugodtan mehetek vissza a Mesteremhez. Valahol messze türelmesen vár rám .
Lélegezz!- hallom a szavakat.
-Lélegezz!
Lassan, ahogy tanítottalak.
Először nem megy.
Majd figyelem a tüdőmből kiáramló levegő sípolását. Azt hiszem fuldoklom.
Ekkor megint felébredek.
Érzem, hogy a szoba semmit sem változott. Mozdulatlan. Visszhangozza monotonon a benne élők lélegzetét.
Hallgatom a csendet és újra vágyom   Mesterem  közelségét.
Csak lassan lélegeznem kell és akkor ismét ott lesz mellettem. Elkezdem szabályosan venni a levegőt és számolok. Egy, kettő, három, négy. Lassan kienged
Egy, kettő,  há.., .ro.....m és már ott is van velem. Szorosan magához ölel.
-Már azt hittem sose érsz ide.
-Ekkor  elcsendesül minden.
Csak ő van, meg én.
Lélegzünk együtt.
Egy, kettő, három.
Hallom, ahogy a szél veri az ablakot.
-Mennem kéne! Gyere velem!- mondja a fülembe suttogva.
-Még dolgom van . Még fúj a szél. Még nem vagyok kész. dadogom, bár minden porcikám a maradásra ösztönöz.
-Rendben akkor menj!.- simogat engedékenyen a szavaival. Nincs velem az illatod, a nevetésed.Elemészt az üresség. Hiányzik már nagyon nekem a körülötted és a benned suttogó szél. Nem bírtam ki , hogy ne lássalak! Ezért jöttem eléd.
-Majd jövök. Csak még egy apró szusszanásnyi dolgom van.
-Értelek. Gondoltam , hogy így van. Jöttem, hogy szóljak.
Lélegezz!
Már majdnem abbahagytad.
-Honnan tudtad?
-Mert egyszer csak ott tartottalak a karomban. A füledbe súgtam a szót.
- Igen hallottalak.
Mondtad, hogy-Lélegezz!
Minden lélegzetedben, minden lélegzésemben, ott vagy.
-L É L E G E Z Z!!!

http://pulyaboroka.blogspot.hu/2013/09/lelegzet.html

Pápai T. Simon: Hull a pelyhes

Régi barátos, külön ajánlója a bolygóépítőknél.

Hull a pelyhes

Csendes, békés decemberi nap volt. Járművek alig közlekedtek a tízemeletes házsor előtti hatsávos úton. Időnként csörömpölve jött egy- egy hókotró, máskor a menetrend szerinti autóbusz. Kevesen jártak az épületek előtti sétányon: kutyával néhány gazdi, babát karjában cipelő édesanya / babakocsit tolni ilyen hóban nem lehet/, néhány egymásba kapaszkodó páros. A lépcsőházban is csend volt. Az asszonyok már napokkal korábban felkészültek mindenütt az ünnepekre: az öreg a vékony betonfalakon átszűrődő hangokból értelmezhette, mi zajlik körülötte, részletesen beszámoltak erről a húsklopfolók tamtamjai, konyhai gépek vad zúgása, mosógépek dübögése, szemétledobók robajlása, és a lift szinte folyamatos nyikorgása. Eleven dzsungelnyüzsgés töltötte be akkoriban a házat. Azóta elkészültek az ételek, a lépcsőházból is rég kiszellőzött az illatuk. A fiatalok látogatóba utaztak, az idősek egy része nagykorú gyermekeinél vendégeskedett, mások bezárkóztak. A korosodó férfi egyik szomszédja az intenzíven feküdt. A téli napok nagy csendjében az öreg egyre korábban érzett kedvet lefeküdni. Álomtalan alvásaiba belezuhanva ezek a kis halálok egyre mélyebbek, egyre hosszabbak lettek.

A hetedik emeletről kilométerekre el lehetett látni, bár az opálos felhőkön csak valami tompa fény tudott áttüremkedni. Esténként az autópálya messzeségében kergették egymást a lámpák felvillanásai, az állomás és a stadion környékén meg fényszórók tucatjai döfködték a korán leszálló sötét árnyakat. Az egyedül élő lakó időnként leballagott vásárolni a közelbe, máskor sétált egy keveset.

Néha utánpótlást kapott a sározódó hó: apró, gyorsan pergő, fagyos dara sörétezte a járókelőket, fákat, ablakokat. Szél fújta szemeit a szabadon hagyott testrészekre, ezek bántóan csíptek hidegségükkel, de a városi táj szebb lett tőlük, újra kifehéredtek az utak, háztetők. Az időjósok előbb enyhülést jeleztek, majd ismét hidegfrontot. A fagy a hódarának, a meleg a nagyobb hópelyheknek kedvezett.

A hatvanas éveiben járó férfi nem érezte magát idősnek. Néha csodálkozott, milyen gyorsan elszaladtak mellette az évtizedek. Már nem foglalkoztatta munkahely, sorra pattantak el azok a szálak, melyek korábbi életéhez kötötték, de minden évszakban sokat sétált, időnként kerékpáron is tekert húsz- huszonöt kilométert, s ügyesen elkerülte az orvosokat, akik bizonyosan meggyőzték volna arról, milyen sok baja van. Nem volt betegség- tudata, s ha nem rágódott a múlt tévedésein, még élni is volt kedve. Válása óta kerülték, meg is tagadták nagykorú gyermekei, egykori felesége meg egyenesen idegennek nyilvánította. Születő, növekvő unokáit nem láthatta. Nem harcolt, hagyta, elfogadta. Biztos megérdemelte, rászolgált, ha ezt tették vele. Nem volt képes se bocsánatért, se szeretetért könyörögni, csak valami rendkívülire, valami csodára várt minden évben. Halványan pislákolt benne a remény, hogy egyszer mégis betoppannak egykori szerettei, s mintha nem lett volna a sok, egymás nélkül töltött év, minden folytatódhat ott, ahol legutóbb megszakadt.
Karácsony közeledtével ajándékot vett azoknak, akikről agyával tudta, hogy nem jönnek, de valami erősebb irányító belülről mégis kényszerítette, hogy várja őket. Már több várakozós ünnepet élt meg azok nélkül, akiknek örült volna, íróasztala egyik fiókjában sorra gyűltek az át nem adott kis csomagok. A reménykedés időszakában napokig le tudta kötni magát takarítással. Főzésre kevés gondot fordított: ekkor sem evett se mást, se többet, mint máskor. A házzal szemközt- az út túloldalán- hatalmas parkoló várta a nagyáruházba igyekvő vásárlókat. Karácsony előtt másfél héttel egy elkerített helyen már elkezdték árusítani odalenn a fenyőféléket. Évtizedekkel korábban a nagyobb fákat kereste, melyekre ráfértek a szüleitől örökölt díszek. Gyermekei- akkor még nagyon kicsik- lázas örömmel keresgélhették alatta az egész évben gyűjtögetett, fiókokban vagy könyvek mögött elrejtett, karácsonykor fa alá halmozott ajándékot. Ez már a messzi régmúltba tűnt. Néhány éve egyre kisebb fákat vásárol, de még most sem hajlandó műfenyőre áttérni, pedig a többi kisnyugdíjas már sokszor tanácsolta.

Előestén ment le beszerző útjára. Mondogathatta közben magának, azért megy ilyenkor, mert már sokkal olcsóbban vásárolhat, tán még alkudhat is egy keveset. Mondhatta azt is, hogy nem baj, ha ma még nem jönnek vendégek, előestén mindenki odahaza van, családi körben, majd másnap toppannak be, amikor már feldíszítette a fát, s mindent elrendezett.

Kerítés vette körül a fenyők sokaságát. Az élelmes eladók zsinóron színes lámpasort függesztettek a fenyők fölé, így tovább árusíthattak, ráadásul a barátságos, hívogató fények és a fenyők finom illata sokkal több vevőt csábított oda, mint a korábbi estéken. A máskor rideg betontér most meseerdőre emlékeztetett. A hatsávoson túl álldogáló sokemeletes betonszörnyek mintha békés erdőlakók lettek volna, akik körülállták a parkoló fényözönét. Maguk is fényeket gyújtottak, ablakaik százaiban tűntek fel mécsesek, lámpák pislogtak a szobák mélyén, színes égősorok fonták körbe az erkélyeket. Megszépült a lakótömb, emberek ezreinek fészkeiben mosolygott fel a sugarak özöne.

Az öreg hamar kiválasztotta a kis fát, amit össze is kötöztek számára, hogy könnyebben vihesse. Ahogy kifizette, egy finom, puha pehely landolt az orrán, finoman megcsiklandozva, egy másik az arcára szállt rá, mint egy szelíd pillangó, egy harmadik a vállára. A szél elült, a levegő melegebb lett, a téren összegyűlt vásárlók és járókelők föltekintve millió és millió kavargó, nagy hópelyhet láthattak. Lassan hullottak alá, finoman, puhán. Az áradó fények áttűztek a kavargáson, megmutatva a tél legszebb csodáját, az égből hulló ajándék sokaságát. Csodaszép volt. Ilyet egész életében is csak néhányszor lát az ember, s ha már látott, újra és újra felidézi magában.

Igen, neki is volt már több hasonló élménye. Katonaként hatalmas pihék kavargásában jött haza eltávozásra, s olyan fáradt volt, hogy átaludta az estét, s csak akkor ébredt, amikor már vissza kellett mennie a laktanyába. Szülei megkönnyezték akkori fáradtságát. Ilyen nagy hó kavargott akkor is, amikor második gyermeke született, s ő, a fiatal, boldog apa, egy öreg Trabanttal robogott úttalan utakon a kórház felé, hóbuckákkal, csúszásokkal nem törődve, hogy láthassa gyermekét.
Nem tudott betelni a mostani látvánnyal, de úgy gondolta, lakása erkélyéről is nézheti még, ha felvitte rakományát. Leveregette ruhájáról a havat, percek alatt átért az úton, s a lift már vitte is fölfelé. Nem találkozott egyetlen szomszéddal, egyetlen házbelivel sem. Odafönn a lakásban lerakta a karácsonyfát az erkélyen, majd pillanatnyi töprengés után kivitt egy széket és egy pokrócot. Betakarózva úgy ült le, hogy minél többet láthasson a fényekből, a hóesésből. Az erkélyajtót kintről nem lehetett becsukni, résnyire nyitva maradt. A pelyhek többsége távolabb fogócskázott, de rendszeresen érkezett néhány az üldögélő ember testére is, percenként legalább harminc- negyven dundi példány. Az öreg néha kinyújtotta nyelvét, mint gyermekkorában, hagyta, hogy rászálljon egy- egy kellemesen hűvös égi ajándék, mely pillanatok alatt elomlott, szétolvadt a szájában. Mosolyognia kellett. Eltűntek az évtizedek. Visszajött az ifjúkor, majd a kamaszkor hócsatái, szánkózásai.

Szemét néha félig, néha egészen behunyva idézte vissza a régi emlékeket, melyek jöttek, sorjáztak egyre, mint a testét lassan belepő hópelyhek. Kezdett álmosodni. Majd bemegy, ha még álmosabb lesz, de olyan szépek ezek az emlékek, melyekben még nincs munkahely, családi gond, ridegség, csak felvillanó, őt szerető arcok, közös séták, szánkózások, nevetések. Nincs ereje megállítani őket. A színes fények szinte zenéltek már a téren, s a teret ölelő házakon is, melyek oldalán szinte patakokban folyt le a sok sárga, kék, rózsaszín áradat. A földszinti kirakatokban ütemesen váltakoztak az égősorok színei, a gyalogátkelő lámpája is ütemre váltott pirosat, sárgát, zöldet, még zenélt is hozzá a vakok, gyengén látók kedvéért.
Az egyik lakásból a betonfalon át is hallatszott az időjárás – jelentés. Éjszakára kemény fagyot jósolt. Hol van az még? Kavargó, nagy pelyhek, puha pihék. Hogyan is verselte szerelmes fiatalként? „ Ezer kék sugárba öltözött a szűz hó/ Sötét kedvese lágyan ráhajol/ Egyszer- álmomban- göndör hajadhoz értem/Most rólad mesélnek hunyorgó csillagok.” De rég volt már ez is, ahogy minden más.
Utolsó álma hatéves korából jött elő. Négy unoka megy a kavargó hóesésben nagyapát köszönteni. Kettesével bandukolnak, kézen fogva, mögöttük a fiatal szülők, három testvér. Milyen szép volt az a tél, az a karácsonyest, az a hóesés! Talán hozzá is ilyen időben jönnek majd látogatóba azok, akiket évek óta vár. Bizonyosan eljönnek egyszer. Majd. Talán…

Éjszaka megérkeztek a megjósolt, kegyetlen mínuszok. Reggelre már kemény kérge lett a hónak. A járókelők vették észre, hogy a hetediken még mindig ég a villany, és nyitva van az erkélyajtó, melyet időnként szél mozgat. Valaki szólt a házfelügyelőnek, aki felment, bekopogott, de nem válaszolt senki, bár halkan szólt odabenn a tévé. A középkorú nő rosszat sejtett, szólt néhány lakótársnak, dörömbölni kezdtek, de most sem kaptak választ. Kihívták a rendőrséget. A lakásba hatolva huzat támadt a nyitott erkélyajtó felől. Az öreget odakinn találták, széken ülve, hátradőlve, csukott szemmel. Szétcsúszott fagyott testén a pokróc. Már nem élt, de mosolygott.






http://papaitsimon.hu/2012/11/19/174/

2014. február 19., szerda

Grecsó Krisztián - ÍGY IS LEHET MONDANI

Megkérdeztem a nagyapámat, mit tud arról az emberről.

Ismerte-e. Domos tata bólogatott, megkérdezte, kérek-e bort. Saját bor: savanyú, fátyolos. Kértem, hogyne kértem volna. Ha boroztunk, Domos tata mesélt, ha nem ittunk, hallgatott. Rossz volt a bor, szinte ihatatlan, de a jó szó miatt imádtam. Barna István, így hívják a férfit: róla kéne mondania valamit. Miért kérdezem ezt, nézett rám fürkészően a nagyapám. Hallottam valamit? Semmit sem hallottam, feleltem, csak Szegeden megismertem a férfi unokáját. Udvarolok neki. A nagyapám megállt, kezében a fonott vesszővel borított demizson. Az nem lehet igaz, mondta. Az nem lehet. Elgondolkodott. Már régen elköltözött innen a lánya. El, helyeseltem. A nagyapám leült, merengett, aztán zavartan pakolni kezdett. A varrógépasztalon monó kazettásmagnó, mellette rádióból rögzített felvételek. Tucatnyi Kálmán Imre. Némelyiket berakta a fiókba, a többit szigorú sorba rendezte. A csipkés terítő sarka lelógott. Csönd volt, a kredencet néztem. Megint megkérdezte, nem viccelek-e. Húsz évem minden öntudatával bólogattam, nem viccelek. És amikor ott a messzi távolban udvarolni kezdtem annak a lánynak, faggatott a nagyapám, tudtam, hogy az anyja ebből a faluból származik? Dehogy tudtam, feleltem. Később mondta. Domos tata köhögött, köszörülte a torkát, a Teremtőnek, mondta, különös humora van.

2014. február 10., hétfő

szsm: E/3 - kaleidoszkóp

E/3

Valami elveszőben van…..
Nagyon nehéz napokat élünk mostanában.
Az emberek fáradtak, furcsán viselkednek.

Az értékrendek felcserélődtek, kissé eltorzultak.
Kevés a mosoly, a felhőtlen jókedv, a séta, a nyugodt tempó.
Egyre több az olyan ember, akik akkor érzik jól magukat, ha sározzák a másikat, ha panaszkodhatnak, ha gyűlölködhetnek és vádaskodhatnak.

Mindezt legtöbbször azok a körülmények alkotják, amelyeknek elsődleges összetevője a pénz, de inkább annak a hiánya.

Családok mennek tönkre, szakadnak szét, mert a vita abból fakad, hogy be kell fizetni de nincs miből, ezt miért vette meg az egyik, mert a másiknak éppen másra kellett volna az a pénz, de arra már nem futotta...
Csak a körül forognak a gondolatok, van-e, lesz-e munkájuk, munkahelyük, fizetésük. Ki vagy be tudják- e fizetni, vissza tudják-e adni, mennyi még a hitel....
Elnyomja az élet összes fontos dolgát ez a sok negatív gondolat és érzelem.

2013. november 3., vasárnap

Szimpla w

Szimpla W


Alkonyi ég alatt búsul a pillanat
Áll a jövő.
Síró sorskerék, dermedten vár a lég
Dér szíve kő.

Hajnalban, virágba font dallamban
Olvad a jég.
Édenből, életből jött énekből újra
Belép

Áradón fordul a nagy kerék, fordulata jóság
Nyílnak a termek
Ébred az éntelen mélyen drága végtelen:
A gyermek...

Sz. I./ Szimpla W

....
Moment is getting sad under the setting sky
Future is standing sore.
Crying wheel of fate the chilling air waits
Its ice heart is stone.

In the dawning, in a flower-braided melody
Ice is melting.
From Eden, from songs coming from life newly
It steps in.

The big wheel turns flooding, its turn is goodness
The rooms open
The deeply dear infinity is waking selfless:
The children..

2013. október 14., hétfő

Böjte Csaba megrázó írása barátjának


Egy igaz embertől, igaz gondolatok!
Csak bátran!

"Ajánlom e gondolatokat egy barátomnak, aki sok pofont kapott mostanában, s azt hiszi, hogy összedőlt a világ. Pánikba esett, menekülne bárhova, ki ebből a romlott világból. Ahogy ő mondja, Nicaraguába. Megvilágosodni bárhol lehet!

A hegyekben, hol sok a fa, és jó a levegő. De semmiképpen sem eldugott tiroli villában, színes televízióval s szaunával.

Van itt egy elhagyott bánya Kismuncselen, Dévától huszonnyolc kilométerre. Négyszáz bányász dolgozott ebben az ón- és rézérc bányában, fent a hegyek tetején. Két éve bezárták, s aki tehette, otthagyta a náddal és kátránypapírral födött barakkokat. Sok az összedőlt üres barakk, de vannak még vagy harmincan-negyvenen, akik ott laknak. Egyfelől a csodaszép természet, másfelől a feltépett föld, elvérzett családokkal, emberekkel. Ott megtalálhatod Nicaraguát.

Helyetted lemosnék magamról minden festéket, felöltöznék nagyon egyszerűen, és egy hálózsákkal, négy vekni kenyérrel kimennék oda, ahol megállt az élet. Az idióta kisgyermekekkel elmennék málnát szedni, gombászni. Megtanulnék kosarat-, seprűt kötni Mariska nénitől, aki pont olyan fehér ember, mint mi, csak nincs senkije, és havi 160 ezer lej segélyből kellene megélnie. De ez lehetetlen: ő tudatosan készül az éhhalálra. Elbeszélgetnék szomszédasszonyával, akinek a rák az orrát teljesen leette. Ő nem tesz semmit, – szokja a halált. Megismerkednék Annamáriával, akinek nincs se apja, se anyja. Testvére nevelte fel, 15 évesen szülte első gyermekét egy részeges bányásznak, akivel olyan viskóban lakott évekig, amelybe esténként beengedték az állatokat is. Most sok az üres lakás, és máshol laknak, de férje ugyanúgy veri őt is az ostorral, akár az állatokat. Elbeszélgethettek arról, hogy anyósa hogyan őrült meg, és futott meztelenül a földeken, míg meg nem halt. De azt is megbeszélheted vele, hogy valóban medve ette-e meg a négyéves kisfiút az erdőben, vagy talán a kutyák? Ő még nincs húszéves, de két gyermekével már olyan sokat élt, mint más száz év alatt. Szintén itt lakik egy vénséges nagymamával négy idióta gyermek, egy kimondhatatlanul koszos házban. Fogyatékosok, de sokat tudnak mesélni az élet titkairól. Hosszan nézték, ahogy a nagyapjuk a fájdalomba beleőrült és belehalt.

Kezdetben csak egy seb volt a lábán, amely üszkösödni kezdett, s ahogy teltek a hetek, a férfinak fekete lett térdtől lefelé a lába, és nagyon büdös. Lábát lógatva feküdt, és üvöltött – akkor már nem nézett vissza senki a szeméből. Másnap belehalt abba a karcolásba, amelyet felétek egy kis sebfőző vízzel és ragtapasszal elintéznek. De szóba állhatsz egy tizenhárom gyerekes anyával, aki most veszítette el legnagyobb fiát, az egyetlent, aki munkába állt és dolgozott. Férjénél van a bánya kulcsa, ott tartják a kredencben egy cukros dobozban. Elkérheted, és lemehetsz az aknához. Minden ott van, a csillék, bennük az érc, a munkavédelmi sisakok, minden, mintha csak most hagyták volna félbe a hajtást a bányászok. Csak a hozzáértő szemek látják, hogy itt meghalt minden.

Először mellbe fog vágni mindaz, amit látsz, hallasz. Lehet, hogy sírni fogsz, és átkozni ezt a világot, amelyben jól fésült alakok háromszáz eurót adnak egy kutyáért, de egy nyomorult gyermek meg kell hogy éljen havi tíz eurónyi segélyből. Nem érted, hogy lehet az, hogy ezeket az embereket a társadalom kivitte a hegyekbe kommunizmust építeni, s most annyi pénzt sem ad, hogy napi fél kenyérre jusson, nem beszélve húsról, buszjegyről, villanyszámláról, orvosságról. Egy őrült eszme felsodorta őket a hegy tetejére, s mint az elhaló hullám, lerakta, otthagyta őket. Már nem fegyveres őrök, hanem a mérhetetlen szegénység, a nyomor s ennek gyermeke, a fogyatékosság meg az emberek közönye tartja fogva őket. Nagyon furcsa ötleteid lesznek. Lefekvés előtt azon fogsz gondolkodni, hogy rablóbandává kellene átszervezni ezeket az embereket. Magad is csodálod, hogyan önt el a gyűlölet, és lassan felfedezed magadban az anarchistát. Hangosan kimondod, hogy nem érdemli meg az életet az a társadalom, melyben a kutya több húst eszik meg egyszerre, mint egy gyermek egész hónapban.

Félelmetes erők szabadulhatnak fel benned, de ne siess, ne kapkodj, és ne dönts, próbálj meg nagyon nyitott lenni. Másnap sétálj egy nagyot a természetben, nézd a fákat, a felhőket, a madarakat. Közben sírhatsz, káromkodhatsz, imádkozhatsz. A fontos az, hogy dőljenek le falaid. Omolj össze. Engedd be életedbe mindazt, mi körülvesz. Ne te légy, aki belép hozzájuk. Ne csinálj semmit. Ne szervezd ezt a világot. Nicaraguában nem formálunk, hanem formálódunk, nem tanítunk, hanem tanulunk. Nem adunk, hanem kapunk. Neked előbb meg kell világosodnod, hogy magad is árasztani tudd a fényt.

Alulról nem látod a perzsaszőnyeg mintáit. Emelkedj fel, a nagy egészt nézd. Vedd észre, hogy a sötétet nem lehet ütni, vágni, törni. A sötét egyszerűen a fény hiánya. Nem kell harcolni a sötétség ellen, nem lehet erővel összetörni és kilapátolni. Csodálkozz rá a napra, amely megjelenik, és körülötted minden formát, életet kap. Mindez egyszerű, de át kell élned. Dél felé edd meg száraz kenyered. Lassan, komótosan harapj, ügyelj, hogy egyetlen morzsa se hulljon a földre. Tudd, hogy a napfénynek és a sárnak gyermekét, a kenyeret eszed. Csodálkozz el azon, hogyan tud ilyen finom lenni az üres kenyér. Keress egy forrást, de ne siess! Add meg a módját: ereszkedj térdre, érintsd szádat a forrás vizéhez, mintha csókolóznál, és csak aztán igyál. Érezd, hogy átjár a kristálytiszta hegyi forrás vize. Eggyé válsz a földdel, beléd hatol az élet.

Nézd a forrást, nézd a sarat a forrás fenekén, lásd, fogd meg a kezeddel. Hunyd be a szemed, és érezd a fényt, a meleget, mely kenyeret, vizet fakaszt. Menj tovább. Talán megérted, hogy te is ez vagy: marék por csupán. Ha valahonnan fentről rád hull a végtelenül tiszta és szent fény, te is képes leszel néhány magot befogadni, és kenyeret adni, forrássá válni. Mindez végtelenül tiszta és egyszerű: láss, higgy, szeress. Az idő nem fontos, ne sajnáld a napokat. Az ünnepi ebédhez a szakácsnő sok-sok mindent belevág egy nagy fazékba, ezért te is fogadj be mindent Nicaraguában. Hordozd saját magad és mások fájdalmát, a titkokat, melyek körülvesznek. Ne siess! Az eszmélés lassan, de biztosan, végtelen csendben, derűsen történik… Környezeted megzavarhatja, de meg nem szakíthatja mindezt. Lassan lehiggadsz, megnyugszol. Kitisztulnak gondolataid, vágyaid, hatalmas béke önt el. Megvilágosodsz.

Minden nagyon egyszerűvé, áttetszővé válik. Felsejlik Isten végtelen nyugodt keze vonása a Világon. Mint felhővé szelídült tajték, onnan fentről mindent sokkal tisztábban fogsz látni. Források fakadnak fel benned. Érezni fogod magadban az erőt, amely most már nem magadért: értük, a Világért fakad. Már nem harcolni akarsz, hanem teremteni. Nem gyűlölsz senkit és semmit, nem pusztítani akarsz, hanem segíteni, alkotni, életet adni, a beléd áramló fényt továbbengedni, -árasztani. Hiszed, hogy nemcsak része vagy a világnak, hanem partnere a mindenséget szeretetből szakadatlanul tovább teremtő Istennek. Szelíden belesimulsz az Úr kezébe, a Jó Pásztor lábához kuporodsz. Érzed, hiszed, ha szólít, erőd lesz vezetni a nyájat. Minden a helyére kerül, és már nem zavar semmi. Érzed a hegyeket mozgató erőket magadban, tudod, hogy emberek fognak születni, talpra állni, gyógyulni szavadra.
De még ez sem fontos. Semmi sem fontos, csak az a kapcsolat, mely, mint a nap, lassan felkel, és beragyogja világodat. Istennek társa vagy, megvilágosodtál, ott vagy Nicaraguában !"
2013. június 25.

Ki a szerző:

2004-től folyamatosan elismeréseket kap állami ill. civil szervezetektől, elsősorban kitűnő és a haza számára példamutató tettei miatt: Év embere díj 2004. a Magyar Hírlaptól, Sütő András-díj (2007), Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2010), Az Európai Parlamenttől 2011 júniusában Európai Polgári Díj (Civi Europaeo Praemium).

http://kolozsvaros.ro/2013/06/bojte-csaba-megrazo-irasa-baratjanak/
http://www.parkapcsolatikonfliktusok.hu/cikkek/bojte-csaba-elete-konyvei...

2013. október 9., szerda

A prímszámok magánya

Most olvastam:


2008 legnagyobb olasz könyvszenzációjáról egy huszonhét éves fiatalember, a torinói egyetem fizikus doktorandusza gondoskodott. Ez a könyv – Paolo Giordano első regénye – már a tavalyi évben túllépte az egymilliós példányszámot, a jogai pedig több mint 30 országban elkeltek.
A prímszámok magánya egy lány és egy fiú, Alice és Mattia sorsát kíséri végig párhuzamos történetsorokkal gyermekkoruktól felnőttkorukig. Furcsa pár ez – párnak is alig mondhatók. Mindkettejük életére nyomasztó súllyal nehezedik egy-egy titkok övezte gyerekkori trauma. A sánta Alicét kislányként síbaleset érte, magára maradt a hóban, és kis híja, hogy oda nem veszett; Mattia pedig fogyatékos ikerhúgát „veszíti” el kisfiúként örökre. Ez a két epizód menthetetlenül megpecsételi mindkettejük további életét. Sorsuk később egy szoros, ám mégis örök távolságra ítélt kapcsolatban találkozik; olyanok ők, mint a matematikában ikerprímeknek nevezett számok: egymás mellett vannak, de egy nem prímszám mindig közöttük áll: valóságosan sosem találkozhatnak, sosem érinthetik meg egymást.
Aztán egyetlen napra mégiscsak találkozik még egyszer az immár felnőtt Alice és Mattia: Alice egy ismeretlen lányban felismerni véli Mattia elveszett ikerhúgát…
Kiváló mű és lebilincselő olvasmány. Az íróról hallani fogunk még.

giordano_paolo_a_primszamok_maganya

2013. október 8., kedd

Koós Attila - Székely királyfi - Eső megmos, szellő gyógyít...

"Hogy esett-é az eső aznap? Bizony, a kukoricásban úgy bóbiskoltak sújtott levelekkel a sárga csőszök, mintha Isten szerelme szaladt volna közöttük végig, de olyan igazi, könnyes szerelemmel. Akkora esőcsöppöket még a világ nem látott, tán azóta sem, mint a róna aznap. Kapott az áldásból az összes lábokat számláló állat a vidéken, no de...olyan selymes mosoly volt a zápor csapkodása akkor is, mint utána a föld párolgó szaga. Az az összetéveszthetetlen. Az a nem-adom illat. Mint a gyűrűk, ha tó vizén futnak egy közös csobbanástól a partokig, az esőszag is úgy mászott bé minden eresz alá, bútt az orrlukakba, az ember tüdeje meg csak tágult, tágult ebbe az óriási nagy üzenetbe pattanásig belé: itthon vagyunk. Hej, de csuda jó doktor lettem volna én, ha nem lettem volna csibész! Hát a haldokló parasztot biz' kettő szerve hozza vissza, egyel meg búcsúzik: mert ha a bajsza alá hiába pödörödik a jó kis kerítésszaggató, meg ha már a főd szaga se veti panyókára nála a munkát, hát akkor mán csak a szemével köszön ennek a szép világnak, amiről akkor illik azt mondani, amit a régi emberek: az élet csak virrasztás.

Bizony, esett aznap. De úgy esett, hogy aznap sót nyaltunk az ajakunk fölül, s ki-ki ráfogta a szúrós törzsekre a talpa alatt vagy épp az oskolára, dolgozatra...jó, hogy a csámborgó szamár szarvára nem kötöttük a hazugságainkat a tündér-permet ellen, mit szemünkre vetett valami idegen tapasztalat...
faluhelyen úgy iszkolnak a hírek, mint a harangszó: nászt visz-é a szél vagy gyászt, csacsogó gyermek ajaka nem szortírozza, csak büszke a maga hasznára - mint a vándor, ha kipecáz egy darab szalonnát a régi, tűrt tarisznyából és megdicséri, milyen hű szolga, s ha öklöt markol odabé, hát patakba kész vágni, had teljék legalább józansággal a víz okán...hát a gyermek is csak úgy hajítja le magáról a nyári éj subáját, mintha nem testvére lenne az az őszi napkeltének...suttyog a fölnőttek nyomában és úgy férfiasan teszi-veszi a dolgát, mint a komoly gazda. Aztán ha hall valamit, rezzenetlen bólint, mint apjától látja komoly ráncok táncában a viharokat is szuszogni - ettől is nap van, szebb vagy undokabb, de nap kél a jószág felett.

- Oda ne mé' ma - mama ajka penge, papó szava is csak úgy toppan a tea szagú konyhába, mint a vendég.
- Meghalt az Öcsi.

Csak az eső kattog odaki, idebe meg cseperész az óra a falon. Kapca, csizsma, zsebbe a koszt. Itatás lenne.

- Eredj a ludakkal. Ott maradjatok, ahol ők tartanak.

Hát most itt fekszünk. Eső után, ázott verebek a tarlón.
Aznap jöttem rá, hogy a szeretet nem valami, ami van.
Hiány.
De azóta szeretem az esőt. Nyomot hágy benne az ember. Na, nem olyan félelmetes dolog ez, hanem inkább magasztos. Mint mikor sóhajt egy hatalmasat a föld és körbeleng illatával...apró, szelíd mosoly csiklandoz végig véle a lelkemen és azt gondolom, mintha beszélgetnék az emlékeimmel:
Ugyé, jó, hogy így gondolok Rád?"

Koós Attila
http://iroklub.napvilag.net/iras/23129
http://iroklub.napvilag.net/taginfo/1763
-------------------------

Koós Attila: Szeretni jöttem

Virág voltam, segítettél:
fény voltál és harmat.
Temetőig terítettünk
szirmos birodalmat.

Felhő voltam, segítettél:
szellő lettél értem.
Árva álmok fodrát fontuk
az ártatlan égen.

Ember lennék, segíts! Legyél
minden körülöttem,
s ne engedd, hogy elfelejtsem,
hogy szeretni jöttem!


2013. szeptember 21., szombat

wangmo: Final Cut

Online Mesterem. Az írások 2011 év végiek, utána eltűnt a netről. "Végül döntöttem: igen, fogok rendelni Budapesten. Igaz, csak egy szűk területen, de, így is bőven sok lesz.  A szívemhez legközelebb álló témákban: támaszadás krízishelyzetekben, oltási károsodások csökkentése, lelki megrázkódtatások kezelése homeopátiával.  Nem volt könnyű döntés. A családban most nagyobb szükség van rám, és más munkák gondolata is felmerült, de a szívemhez mégis ez áll közel. Ha anyagilag nem is lesz elegendő, mégis, olyasmit fogok csinálni, amit nagyon szeretek."

Szeretettel:

***
Final Cut
"...vagyis Hölgyeim és Uraim.

Erről szeretnék írni egy hete legalább, mert végre sikerült megnéznem.
Mivel közel fél száz filmből van összevágva, a jogok megszerzése sem nem egyszerű, sem nem olcsó nem volna. Így csak zárt körű, ingyenes vetítéseken lehet látni, amikről csak a nagyon elszántak szereznek tudomást.

Végre megvolt a tudomás, és az élmény is.

De elvették. És ezért nagyon haragszom. Réz Andrásra.

Csupa szem, csupa fül, csupa szív voltam. Amíg néztem. És aztán jött a beígért beszélgetés az alkotókkal. Érdekelt volna sok minden a film készítésével kapcsolatban, és biztos vagyok abban, hogy szerették volna ők is tudni, hogyan reagált a közönség.

De az alkotók találkozása a közönséggel elmaradt. Mert ott volt egy hivatásos filmesztéta, filmkutató, egy filmügyi főokos.

Aki mellesleg biztos jó ember, biztos sokat tud a filmekről, erről is. De ez kit érdekel? a FILM, AMIT ÉN NÉZEK MEG, AZ ENYÉM.

És ne tolakodjon oda senki az alkotók, a film és én közém. Ne tegyen fel kérdéseket nekem. Ne mondja el, mit mondott a kritika róla. Ne kritizálja a kritikusokat. És a nézőt sem. Hagyja meg az élményt nekem, neked, nekünk.

Hadd gondoljam azt, amit szeretnék. Mert ez az alkotók ajándéka nekem.
Nekünk. A nézőknek.

Nincs szükségem arra, hogy ahelyett, hogy hagynám hatni a filmet magamra, továbbgondolnám, fürödnék az élményben, megkérdezném az alkotókat (arról, ami engem izgat), elmondanám nekik azt, ami bennem van a film nézése után, meghallgatnám őket, befogadnám azt, amit ők mondanak, idejön egy túlművelt filmügyi főokos, és magyaráz, intellektualizál (az intellektus felségterületén túl), előadja magát, hogy bizonyítsa alibijét a létezésre.

És kitörli belőlem az élményt, a meg nem foghatót, a meg nem fogalmazhatót, az egészet, mindazt, ami az ő intellektusán innen és túl van. És gondolatokat helyez az agyamba, kitöröl inden mást, elveszi tőlem a filmet, és mindent, amit azzal kaptam.

És az este a továbbiakban az ő csodálatosságáról szól, a tájékozottságáról, a bennfentességéről, a fontosságáról, egyszóval az egójáról. És semmi más nem fontos már. Neki.

Nekem igen. De ami fontos volt, elvette tőlem. Egyszerűen nem emlékszem a filmre, az élményre, csak arra, amit ő mondott hosszasan utána. A monológokra. Még arra a néhány percre sem emlékszem, amikor hagyta megszólalni az alkotókat is, vagy a közönség egy-két tagját.

Ez az ember felismerte, hogy ez a film túlmutat a jelenlegi gyakorlaton, a jelenlegi gondolkodásmódon. Egy új korszak elején készült, amikor a film már mindenkié. Amikor nem pénz kell egy filmhez elsősorban, hanem eredeti elgondolás és szándék, majd munka. És egy új korszak egyik első filmjét bemutatva nem ismeri fel, hogy az ő dolga nem az, hogy megmondja a tutit, hogy gondolkodjon helyettem, hanem hogy facilitálja a folyamatot a közönség és az alkotók találkozásánál.

Álljon a háttérbe, segítse a párbeszédet, váljon láthatatlanná. Legyen katalizátor, vagy kovász, ha úgy tetszik, álljon ott alázattal, szolgálva a művészi folyamat utolsó állomásánál: amikor az alkotók találkoznak a közönséggel, és a visszajelzés teszi kerekké a teremtést. Amikor az elvetett mag kibújván, felnövekedvén virágot, majd termést hoz, ami megérvén eléri élete célját és beteljesíti küldetését.

Azért is haragszom Réz Andrásra, mert nem róla akartam volna írni. De a film eltűnt emlékeimből, és újra meg kell néznem egyszer még legalább, hogy visszakapjam az élményt, emlékezzek rá, és leírhassam.

Réz András nem veszi észre, hogy egy új kor küszöbén állunk, és arra, amit most nyújtani tud, vagy akar, arra nincs többé szükség.

Mert másra van. Ha észreveszi, és nagyot tud lépni előre alázattal, és tud szolgálni, maradhat. Ha nem, elmehet nyugdíjba. Élhet az emlékeinek, amikor ő volt a központban. Nem a film, nem az alkotók szándéka, nem a közönség, nem a küldetés. Hanem az egója.

Ha tudja valaki, hol vetítik megint ezt a filmet, ami megérdemli, hogy megnézzük újra, kérem, szóljon.

Ha valaki látta, mondja el, neki milyen volt. Ez érdekel. De egy filmügyi főokos nem.

Emlékszem, amikor fiatalon felvételiztem a Filmművészeti Főiskolára. Fotókat kellett vinni, elvittem pár kedvencet azok közül, amiket Törökországban csináltam. A napokban találtam meg őket a régi képek között. Ma is megdöbbenek rajtuk, hogy mennyire kifejezők. Nem tudom, mitől. Nem tudom megmagyarázni, hogyan, miért épp így csináltam. De jók lettek. Szeretem őket. Makk Károly filmrendező és Nemeskürti, egy másik, akkori filmügyi főokos - aki persze soha nem csinált filmet, de úgy gondolta, ért hozzá - el voltak ragadtatva tőlük. Nemeskürti megkérdezte tőlem: mi a jó abban a képben, amin egy medvetáncoltató fiú látható egy rodostói borbélyüzlet ajtaja előtt. Nagyon rosszul éreztem ettől magam. Hát nem elég, hogy megcsináltam jól, és szép volt és erős volt és hatott? Most mit lehet erre mondani? Muszáj ilyen hülye kérdést feltenni? Azt mondtam neki: "Nem tudom. Talán az, hogy olyan barna." (Barna tónusban készítettem a képet.) Erre azt mondta (ő, aki nem csinálta ezt a képet, akinek semmi köze nem volt hozzá), hogy "Ez a kép azért olyan jó, mert ott áll az a szegény munkanélküli medvetáncoltató fiú, aki olyan nehezen keresi a kenyerét, és mögötte ott áll a borbélyüzlet tulajdonosa, aki kapitalista, és az arcán elégedett mosoly, míg a fiú arcán ott a szorongás, hogy nem tudja, mi lesz holnap....". Akkor csak azt éreztem, hogy valami nagyon nincs itt rendben, és mit keres itt ez a pasi a felvételin, most, visszagondolva azt kellett volna mondanom, hogy "Az anyád." Aztán elsápadva kitámolyogtam a felvételiről, és hosszasan vártam, amíg vitatkoztak. Előtte elég gyorsan döntöttek mindenkiről, nálam sokáig győzködték egymást, Makk és Nemeskürti. Nem lehetett érteni, mit mondtak, de nincs kétségem afelől, hogy Makk Károly tudta, hogy elég, ha jó az, amit csinálok, Nemeskürti pedig szerette volna látni a tudatosságot mögötte (az ő tudatosságát, természetesen). A végén Nemeskürti győzött, nem jutottam tovább. (Amit nem is bánok utólag, bár érdekes lenne tudni, hogyan alakult volna az életem, ha Makk Károly győz.) Ezzel nem azt akarom mondani, hogy baj, hogy Nemeskürti így értelmezte a képet. A baj az, hogy nem engedte meg senki másnak, hogy mást gondoljon, érezzen felőle.

Nem tudom, hogy innen jött-e, de amikor (irodalom kedvelő és író) matematika-fizika szakos tanárként magyart kellett tanítanom, fő célom nem az volt, hogy bevágják a gyerekek a leckét, hanem hogy élvezzék az órákat, ismerjék meg az olvasás örömét, és ne legyenek kíváncsiak arra, hogy az adott műről mit szeretnék hallani tőlük. Azt akartam, hogy hogy a saját szemükkel olvassák, hagyják hatni magukra a művet, legyen övék teljesen, és számoljanak be a saját élményeikről. Amiket persze nem bíráltam felül. Hogy is jöhetnék én ahhoz, hogy ítéletet mondjak egy személyes élményről, vagy megmondjam azt, hogyan, mit kellene érezniük, gondolniuk felőle? Ezt úgy értem el, hogy először nem azt kellett olvasniuk, ami a tananyag volt, hanem bármilyen művet, mi kedves volt számukra, és mindenki elhozta azt az alkotást, ami a legnagyobb hatással volt rá, és élményét megosztotta mindannyiunkkal. Nem az én ízlésem, vagy értékítéletem számított. Így esett meg, hogy irodalom órán egy fiú egy Zoltán Erika számról mesélt, egy másik egy kedvenc képregényről, a harmadik egy Rejtő könyvről, a negyedik, egy lány egy romantikus regényről, és így tovább. Mivel arról beszélgettünk, ami őket érdekelte, és ami számukra értékes volt, elérhettem, hogy a második félévben Adyról, József Attiláról beszélgettünk már. Az ő Adyjukról és az ő József Attilájukról. És megtörtént az, amiről minden költő álmodhat: nem arról beszéltünk, hogy mit kellene erről gondolni, és milyen költői eszközöket használt a költő, hogyan illeszkedik bele a művész fejlődésébe, hanem arról, hogy ha József Attila a barátunk lett volna, és ezt a "levelet" írta volna nekünk (versben), akkor mit mondtunk volna neki válaszul? Vajon segíteni tudtunk volna neki? Vajon akkor is öngyilkos lett volna? Megoldás-e az öngyilkosság? Szabad-e, érdemes-e öngyilkosnak lenni? Miért érezheti úgy az ember, hogy többé nem akar élni? Szóval, arról beszélgettünk, amiről a költővel beszélgettünk volna, a vers elolvasása után, ha erre lehetőségünk lett volna. És vajon melyik költő kíváncsi egy irodalomtudós véleményére a verssel kapcsolatban? Sokkal inkább kíváncsi lehet egy barát, egy embertárs véleményére a vers tartalmával kapcsolatban. Nem tudom, jól tettem-e, hogy így tanítottam irodalmat. De azt tudom, hogy ezek a gyerekek megszerették az olvasást, megszerették az irodalmat, és nekik, róluk szólt onnantól kezdve. Az övék volt. Nem a tudósoké. És azt is tudom, ma sem csinálnám másképp.


http://www.youtube.com/w​atch?v=g6j5TuDl2pI

http://index.hu/kultur/c​...rammal_rendezett_filme​t/


*****


A változás légy te magad!
A Foglaljuk el a Wall Street-et megmozdulás támogatására október 15-én a világ több, mint 800 városában zajlottak tüntetések. A nemzetközi események egyik helyszíne Budapest volt. Ez a 11 és fél perces kisfilm erről szól. Benne felolvasnak egy olyan kiáltványt, ami élesen különbözik az ilyenkor megszokottól: felvállalja annak a felelősségét, hogy - a gandhi-i gondolat értelmében - a változást, amit a világban szeretnénk látni, először magunkon kell kezdenünk.

http://youtu.be/iAos01gv​Q_U

(A szöveg, amiért érdemes megnézni ezt a videót, a 3. percnél kezdődik.)

*****

Csendet!
Már nincs kedvem véleményt nyilvánítani politikai ügyekben. Nem azért, mert nincs. Hanem, mert akkora a hangzavar.

Túl sok az információ, és túl vegyes. Könnyű megtéveszteni, és könnyű megtévesztődni.

A tisztánlátással megfogalmazott, tiszta szándékból szóló, tiszta szó pedig kevés.

Amikor túl sok minden történik, és túl fontos: tenni akarunk, szólni, befolyásolni.
Ez derék. Bennem is ott az ösztönzés.

De jót szólni, jókor nehéz.

Látom, ahogy indulatok gerjednek, a harag sötét felhői sötétítik el a látást, és látom, ahogy egy elmúlt kor minden eszközét felhasználva igyekeznek csoportok a maguk érdekeinek szolgálatába terelni tömegeket.

Külső ellenség rémével fenyegetve, különleges hívószavakat megcsengetve érni el a nem elég tájékozottak támogatását.

Pedig csak egy kis csendre volna szükség. Megállni egy pillanatra, félretéve minden késztetést a szóra, tettre, elcsöndesíteni az elmét, lecsillapítani az érzelmeket, és csak hagyni a csöndet hatni ránk: hogy az Élet ébressze fel bennünk a szív szavát: a valódi tisztánlátást, a jó szándékot, és azt a tudást, hogy itt, most, számunkra mi a következő lépés.

Aztán ebben e befelé hallgatásban maradva figyelni kifelé is: a felszín mögé látni, és arra fókuszálni, hogy hol van az egység. Meglátni, meghallani a minden sötétség mögött meghúzódó fényt. Mert csak az van. Minden más illúzió.

http://youtu.be/EdrnYFhA​sUQ

2013. szeptember 15., vasárnap

Örökös Bea: Az érintés ereje

 Mentorom...

 Az Igaz Szeretet ötödik titka – az érintés ereje
 
*”Az érintés – a szeretet egyik legerősebb megnyilvánulása, amely legyőzi a gátlásokat és megerősíti a kapcsolatokat.
Az érintés megváltoztatja a fizikai és érzelmi állapotunkat és érzékenyebbé teszi az embereket a szeretetre.
Az érintés meggyógyíthatja a testet és felmelegítheti a szívet.
Ha ölelésre tárod karjaidat, azzal szíved is kitárod.”
* Adam J. Jackson: Az igaz szeretet tíz titka című könyv kivonata
boldog öregkor :)„Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz” – állította Virginia Satir amerikai pszichológus.
Az ölelés az egyik legbensőségesebb mozdulat két ember között. Érzékeltetjük vele a szeretetet, a szerelmet, a barátságot. Szakemberek állítják, hogy napi húsz másodpercre lenne szükségünk az érzelem dús szeretgetésből és sokkal boldogabb emberek lehetnénk. Az ölelés megnyugtat, növeli az önbizalmat, biztonságérzetet ad, hogy van valaki akire számíthatsz, segít legyőzni a félelmet, erőt ad… Az ölelésben az egész testünket átjárja egy finom, jóleső érzés, és semmilyen külső dolog nem kell hozzá, mindig kéznél van.
Teréz Anya is sokat mondogatta, hogy itt a földön a leggyakoribb probléma a szeretethiány. Szinte mindenki szenvedett az életében ettől. Küzdünk ellene, pedig az lenne a legegyszerűbb, ha mi magunk szeretünk, ezáltal szeretve is leszünk. Itt megint Teréz anya jut eszembe, ahogyan ő szerette az embereket és soha nem várt viszonzást, de szinte mindenki rajongott érte.
A szeretethiány mindig gyerekkorban alakul ki. Az anyától, apától, a családtól meg nem kapott érzelmek miatt. Az ölelés a szeretetet fejezi ki, azt a fajta szeretetet, amit az anyai szeretet fejez ki. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg és energetikailag is. Figyeljük meg az ölelést… biztonságot, óvást fejez ki, mikor átöleljük egymást.
Ha önzetlenül és feltétel nélkül szeretünk, akkor állandó pozitív energiában áramlunk. Ha azt érezzük, hogy egy másik társunk szeretethiányban szenved, akkor egy ölelés nagyon sokat tud segíteni. Erőt meríthet az ölelésből, hogy saját maga tudjon elindulni újra a maga útján.
Sokan azt gondolják, hogy ciki odamenni a másikhoz hogy megöleljük. Egyáltalán nem ciki! Nyissunk felé. Előfordulhat hogy nem fogja elfogadni az ölelésünket, de akkor sem történt semmi, mégis elindul benne egy jóleső érzés, hogy volt valaki, aki segíteni akart. Lehet hogy legközelebb ő fog kezdeményezni. És ha elfogadja, aminek nagyobb a valószínűsége, akkor elindul az energiák áramlása kettőnk között.
Persze azért a segítséget tapintatosan kell felajánlani, diszkréten és szeretettel. Ne rontsunk rá a másikra, mert az csak elijeszti. Fontos, hogy ne azért öleljünk, mert nekünk van szükségünk a szeretetre és az ölelésre, mert így tolakodók leszünk és nem azt érjük el hogy a másiknak segítsünk, hanem birtokolni akarunk és ez nekünk sem jó.
Ezt a saját életemben is tapasztaltam, évekig szinte tapadtam rá az akkori páromra, mikor egyszer azt vettem észre, hogy nem hogy nem viszonozza az ölelésemet, hanem már kezd hárítani is. Akkor ledöbbentem, hogy az ölelés és a szeretet lehet fojtogató is. Ezért nagyon fontos, hogy mikor megölelünk valakit, nézzünk a szemébe mert ott megláthatjuk az elfogadást.
Öleléskor a két szívcsakra összeér, ettől indul el az a bizonyos bizsergető érzés. Ezért fontos hogy mikor megöleljük a másikat, akkor a két mellkas simuljon össze. A szoros testi érintkezéskor a két ember aurája szinte összeolvad, amikor bioenergiát adnak át egymásnak. Kiegyenlítődik az aurájukban fellelhető hiányok és feleslegek, mindegyikük azt adja a másiknak, amire szüksége van.
Az ölelés lecsendesíti a lelket, megnyugtat. Egy pár pillanatra el tudja feledtetni a világi dolgokat, a problémákat és erőt ad. Az együvé tartozás olyan intenzív érzését váltja ki bennünk, ami semmilyen más módon nem érhető el.
Ne szégyeljük átölelni szeretteinket. Ezzel nem csak nekik teszünk jót, hanem önmagunknak is.
Nagyon sokan gondolnak arra, hogy mit gondol róluk a külvilág, hogy ha ölelkeznek. Nagyon fontos dolog, hogy mikor megölelünk valakit, akkor ne gondoljunk erre, mert így nem tudunk segíteni. Ha közben arra gondolsz hogy hányan néznek, akkor szinte stresszeled magad és elzárod a szeretet útját. Fontos hogy engedd el magad, csak kettőtökre figyeljél, csak ő létezzen számodra, senki más.
Figyelj rá, csak rá gondolj, ne kalandozzanak el a gondolataid, mert csak akkor fogod átérezni hogy mire van szüksége.
Nagyon fontos, hogy a gyerekeket rendszeresen öleljük meg. És nem csak az anyai ölelésre gondolok itt, hanem az apaira is. Sok férfi nem tudja kimutatni a szeretetét, férfiatlannak tartják azt, ha megölelnek vagy szeretetet adnak. Pedig saját magukat rövidítik meg attól a csodálatos érzéstől, mikor valakinek örömet szerzünk. A gyerekeknek szükségük van az apai ölelésre is. Ezért ilyenkor az anyának van nagyon fontos szerepe, hogy a két lelket közelebb hozza egymáshoz.
A határtalan szeretet védő hatása akár távolból is érvényesülhet. Akit szeretünk, a lelkünkben hordozunk, azt a belőlünk kiáramló pozitív energiákkal bármekkora távolságból is képesek vagyunk körülvenni.
(saját írás: 2008. március 28. www.thesecret.hu)

http://orokosbeata.hu


2013. szeptember 14., szombat

szsm: Magunkért


2013. szeptember 7., szombat

Csitáry-Hock Tamás: Mosolyvarázs, Mosolyhíd, Mosolyszárnyak

Kép: Józsa Judit: Múzsák kertje
Az író, akinek könyvei nem kaphatók könyvesboltban, kéz alatt és kézről kézre adják tovább kicsiny idézeteit az olvasók és pörögnek elénk a mindennapok hírcsatornáin.
Abban az épületben dolgozik, ahol mindennap ebédeltem, egy koncerten végül megpillantottam, igen él, igen van, létezik... s létezik egy élhetőbbnek vélt, szerethetőbb, esendőbb, emberibbnek látott világ.

***


A legnagyobb küldetés teljesítéséhez nem kellenek embertömegek. Elég egyetlen is. Az Egyetlen. Akinek te teszed szebbé a napjait, te vigyázol rá, te örülsz, te szomorkodsz, te aggódsz vele.

***

A Napfényt is sötét, hideg napokon tudjuk igazán értékelni. A közelséget is akkor értékeled, ha már volt távol is. És a jelenléte is akkor válik igazi értékké, ha már egyszer is hiányzott. Minden jót a rossz ismeretében értékelünk. Minden a rossztól válik jóvá.

***

Van a varázs...
Éled az életed. Amiben sok minden történhet.
Vannak benne mosolygós reggelek, magányos
déli kávézások, esős délutánok, kandallós esték.
Néha a rég várt könyvet hozza a postás,
máskor csak kevésbé várt számlákat.
Van, hogy új munkahelyet találsz, de van,
hogy a régit veszíted el.
Vannak boldog találkozásaid és fájdalmas búcsúzásaid.
Élsz. Teszed a dolgod. És álmodsz.
Aztán egy napon belépsz valahová. Egy helyiségbe.
Egy teljesen szokványos, szürke, semmi különöset nem adó helyiségbe.
Legalábbis amikor belépsz, még így van.
De valahogy, egy pillanatban szemben találod magadat valakivel.
Vele, Rád mosolyog, szól hozzád.
Beszéltek, és közben történik valami.
Valami, amit szavakkal még nem tudsz
megfogalmazni, amit csak érzel.
Elköszönsz Tőle, kilépsz az ajtón, de már másik ember
csukja be maga mögött az ajtót.

Akit egy mosoly megfogott, akit egy mosoly a hatalmába kerített.
Egy mosoly, ami nem csak mosoly. Hanem lélek. Érzés.
Igen, ott bent, a szürke falak között történt valami. Varázslat.

Bizony, létezik ilyen varázs. Mosolyvarázs.



***
 A megoldás nem mindig a szó. Hanem egy ölelés. Amiben sokkal többet adsz minden szónál. Mert szavakban nem mindig találod el, amit hallani szeretne. De az ölelésben éppen azt fogja hallani. Amire szüksége van. Téged.

***

Van az ölelés... Az ölelés, ami túl van minden szavakba foglalható érzésen. Az ölelés, amely kimondja ezt a nem létező szót. Az ölelés, amely titokzatos úton adja tovább a szív érted-dobbanását. Az ölelés, amely nem átölel, hanem körülvesz, magába zár, elrejt, megóv. Az ölelés, ami fényes nappalod és édes álmos éjjeled. Az ölelés, ami ételed, italod, társad, életed. Az ölelés, amelynek neve van, létezik, lélegzik, él. Az ölelés, aki szeret téged, érez téged, benned van. Az ölelés, aki magát adja neked ölelésében. Létezik ilyen ölelés.

***

Otthont építesz... gyűjtesz rá, megveszed az építőanyagokat, mestereket keresel, terveztetsz, tervezel, szervezel, és végül felépül. Életed legnagyobb vállalkozása. Amire annyit készültél, amiről annyit álmodoztál. És mégsem otthont építettél. Csak házat. Mert az otthont nem a házban találod meg. Nem a falak között, nem a tető alatt. Valahol egészen másutt. A Másik lelkében. Ő lesz házadban az igazi otthon.

Csitáry-Hock Tamás



https://www.facebook.com/csitaryhock.tamas?fref=ts